Bumeráng, antikrisztus

Hát igen… Mindig visszajössz, mint a bumeráng, hiába hajítalak el, állandóan azon kapom magam, hogy már megint itt vagy, megint a kezemben. Április van, a bolondok hónapja, az én hónapom és talán újra a miénk lesz, mert bolond módon megosztom veled, ezt az újabb pár hetet. Tovább úgyse fog tartani, tudom, hidd el, nem lesz semmi más. Te is bolond vagy, de te nem abból a kedves fajtából való, mint a legtöbb ismerősöm, inkább abból a depressziós, őrjöngő mégis lenyűgöző fajból szabadultál ki, akiknél sosem lehet eldönteni, hogy vajon a következő lépésük nem az lesz-e, hogy kirohannak egy busz elé vagy átvágják valakinek a torkát. Ha pedig megtennéd, és öngyilkos lennél nem tudnánk eldönteni, hogy sírjunk vagy fellélegezzünk, azt sóhajtva, hogy te úgy sem erre a világra való vagy.

Mégis szeretlek, mindig hiányzol, hiába dühítesz fel, mert amennyire kiidegelsz ugyanannyira le is nyűgözöl. Szeretem nézni egy sör mellől az ámokfutásod. Megnevettet, hogy mindenki le akar állítani, hogy azt hiszik ők meggátolhatják, hogy a Deák tér közepén reggel nyolckor segg részegen átkozódj, miközben sírsz és rúgsz és harapsz és karmolsz, majd térdre veted magad, akár egy hisztis gyerek, pusztán azért, mert haza akartunk vinni és nem engedtük, hogy újabb sört igyál. Ennek majdnem egy éve. Mégse vagyunk előrébb. Ez valahol megnyugtat.

Azt mondtad még a skorpiók havában, ami ugye a tiéd, hogy a lelkünk egyszer egybefonódott. Jó, jó, na de hol is van a mi lelkünk életem? Hol a boldogságunk? Bár a mi legjobb kérdésünk, hogy hol a sörünk…. A sör, a mi boldogságunk.

Bár ne ösztönösen cselekednék veled szemben, de hát világ életemben ösztönösen tettem mindent. Nem tudom, hogy kell másképp, képtelen vagyok használni a tudatom. Nőből vagyok, hülye vagyok.

Már akkor tudnom kellett volna, hogy valami nem oké, mikor három napig folyamatosan Hiperkarmát hallgattam.

A Hiperkarma jel számomra. Úgy cselekszem tőle, mintha Bérczesi drága összes eddig lenyelt drogja, piája, fájdalma, öröme a zenéjén keresztül átszivárogna a véráramomba. Lebegek és jó, mert nevetek, de aztán hülyeséget teszek.

Mondjuk, írok neked. Aminek semmi értelme. De tudni akarom, hogy jól vagy, mert a barátom vagy, mert fontos vagy nekem. Aztán persze tudom, hogy mi a vége. Az egekig felbaszod az agyam, mert kihasználod, hogy április bolondja vagyok, én meg ordítok, aztán lenyugszom, miután hatszor elátkoztalak és kijelentem, hogy soha többet, de úgyis tudom, hogy nem itt van ennek a vége.

Te vagy az antikrisztusom, a keresztem, amit nem akarok cipelni, nem akarom, hogy te ördögként a vállamon ücsörögj, de azt se tudom, hogy tüntesselek el. Még nem tudom, de keresem a kiutat.

Tudom, hogy újabb fekete felleg jön majd, te fekete boszorka, de addig élvezem, hogy itt vagy és pálinkaködbe veszek.