3.

Kezdjük a 30 napos dalkihívással, aminek a következő pontja ez lenne:

Az első dal amit valaha hallottál

Fogalmam sincs, mi az a dal, amit először hallottam. Erre szerintem senki nem tud visszaemlékezni. Valahogy, ez a legrégebbi dal amire emlékszem is. 

Ilyenekkel fertőzte kicsi, gyermeki agyam drága jó apám, akinek ezúton is örök hála természetesen. Valahogy ez a dal dereng a ködben. Ha nem ez, akkor vagy The Doors vagy Janis Joplin vagy Hendrix vagy Guns N’ Roses vagy Black Sabbath, vagy valami hasonló dolog, de semmiképp sem valami gyerekdal ugrik be… Valahogy Halász Judit kimaradt az életemből. 

Őszintén, nem bánom.

 

2.

Az első dal, amit hallottál a kedvenc előadódtól:

Szerintem anno a csapból is ez folyt tőlük, ki is vert a víz ahányszor meghallottam. 12 voltam, mindent utáltam, ami tucatnak számított, akkoriban Kurt Cobain volt számomra az Isten, na meg Jim Morrison, Ville Valo csapatát pedig nem tartottam többre, mint a Tokio Hotelt és hasonló bandákat. 

Azóta ők lettek a kedvenceim és ezzel a dallal is sikerült megbarátkoznom, bár nem hiszem, hogy ez a legjobb daluk, de már nem vagyok rosszul, ha Ville szájfényes ajkait meglátom, sőt inkább lenyűgöz. Felnőttem. Vagy visszafejlődtem. Nem tudom, mindenki döntse el maga.

Gondolom nem okoz meglepetést, hogy a kedvenc bandám a HIM, a dal pedig, amit először hallottam tőlük az a Join me in death.

 

30 napos dalkihívás....

Hahó!
Mivel valaki, akit nem nevezünk nevén (igaz? :D) mailben kérte így megcsinálom, bár vannak furi "kihívások" amikhez még gőzöm sincs mit fogok választani, de az első kérdés nem nehéz szóóóóóval:

A kedvenc dalod:

Na már most köztudottan, nincs kedvenc dalom, soha nem volt, soha nem lesz, minden nap másik a kedvencem, attól függően melyik lábammal kelek fel ugye.
Szóval én a mai napi kedvencem teszem be ide, ami egy Bon Jovi dal lett :) Have a nice day !!!! :D

Szigetelést vállalunk! :)

Szaladjunk végig azon, hogy mi volt a Szigeten.

A Sziget maga Csodaország és most abszolút nem viccelek. Már az első nap, első fél órájában sikerült egy finn sráccal összehaverkodnunk, pálinkáznunk vele és kiderült, hogy van a nikotinbevitelnek egy brutál formája, amit nem csodálok, hogy betiltottak a finneknél. Ilyen kis tasakokat kell feltenni az ínyedhez és abba van a nikotin, de nekünk tapasztalatlan magyaroknak, két másodperc alatt lezsibbad tőle a szánk, finn barátunk viszont hörcsöggé vált, annyit tömött az arcába kiélvezve, hogy nálunk ez a cucc legális. Ha eddig nem lettem volna halálosan szerelmes a finn fiúkba, ezek után tuti… Okos, cuki értelmes és gyönyörűen beszél angolul. Kár, hogy csak egy napra jött ki, méghozzá a Blink 182 miatt, de sebaj, így is imádjuk puszi innen ismét.

Blink előtt persze volt Tankcsapda, amit sikerült végigugrálnom és tombolnom egy osztrák lánnyal, aki elhagyta a barátait, de úgy élvezte Lukácsék műsorát, mintha ő is rajongó lenne. Talán a pálinka miatt, amit vele is megitattunk. Hát róla nem mondható el, hogy arcizma se rezdült…

Blink. Magamtól szinte sose hallgatom, de ez most határozottan tetszett, nagyon király bulit csaptak, kicsit gimisnek éreztem magam, de koncert közbe kezdtem azért hangyányit elveszteni a fonalat és olyan minden mindegy alapon ugráltam. A színpad mellett még leültünk sörözni finn barátunkkal, aminek az lett a vége, hogy nekiálltunk tépkedni a fűszálakat, amik első nap még voltak és egymásra dobálni, na meg valahogy szóba jött a második világháború és megtanultunk egymás nyelvén káromkodni, mint kötelező elem, aztán hívott az arabul folyékonyan beszélő édes jó apám, aki a backstageben bulizott és csak egyszer vitt be (mondtam már apci remélem, hogy szeretlek) szóval vele is találkoztam, de másnap nem emlékezett rá, ezt talán jobb nem részletezni.

Ugorjunk a 2. napra, amikor megtaláltuk a legjobb sátrakat, az egyik a chill sátor, amit mi csak nyugisátorként emlegettünk, annyira lágy zene szólt és olyan kényelmesen lehetett benne fetrengeni, mint sehol máshol, bár egy hibája mégis volt, hogy nem lehetett az ottani pultban sört kapni….  Mindegy megbocsátom, mert tényleg remek volt ott ülni két koncert közt és hát a másik kedvencemre is rábukkantunk, ami úgy nézett ki, mint egy jurta és hun zenéket játszottak, lehetett bent ugrálni, a padló meg kopogott és kb. olyan volt, mintha mindenki törzsi táncot járna bent. Kiderült, hogy mi magyarok érezzük legjobban a ritmust ezen a szent helyen, főleg ha sok pálinkát iszunk előtte, de a svédek és a norvégok könnyen taníthatók, a hollandok meg második nap már annyira be voltak tépve, hogy ugrálás közbe is képesek voltak röhögni és cigit tekerni, de jobb, ha ebbe se megyünk bele…

Aztán mentünk a Queens of the Stone Age koncertjére, amin tavaly már részt vettem Volton, de idén jobban bejött, sikerült bekeveredni egy pogós körbe, kiakadt a térdem, rájöttem, hogy öreg vagyok én már a guggolásból való felugráshoz és a majdnem 20 évnyi lovaglás nem tett jót a bal térdemnek, amit persze eddig is tudtam, de most extrán rájöttem. Persze az évek alatt nem ez az első, hogy Szigeten térdbajokkal küzdök, tavaly is sántán mentem, azon röhögtek, hogy fél lábon ugrálok fel a hévre, le a hévről, de most már könnyedén visszaugrasztottam a lábam a helyére. Évek meg a rutin… Aztán irány 30y ahol végre megint magyarokat találtunk, bár második nap már a saját barátaimmal is angolul kommunikáltam reflexből, meg a pultosokkal, tökre elfeledkezve arról a tényről, hogy ők nem néznek bután, ha az anyanyelvemen próbálok valamit közölni.

Harmadik nap, egész nap Placebo lázban égtünk. Tudtuk, hogy többen lesznek, hisz a szerda volt a Sziget hivatalos első napja, megérkeztek az öt napos bérlettel rendelkezők is, de azért váratlanul ért, hogy a birkaterelő elemek közt megmozdulni nem lehetett és a motozós bácsiknál is sor állt. Ennek örömére le is maradtunk az Imagine Dragons első pár számáról, de megtanultuk a leckét. Ha emlékeim nem csalnak aznap haverkodtunk össze pár olasz sráccal, akiknek egy szavukat se értettük annyira hadartak, ráadásul egyszerre, de poén volt, végül mégis elhagytuk őket Brian Molkoért.

Érte ezerszer is elhagynék akárkit.

A fejünk fölött lévő növényöntöző berendezés kitalálójának, hatalmas csók innen is, ugyanis hiába nem akartam bepréselődni az első sorok egyikébe mégis sikerült. Pedig csak megálltunk szélen, hogy ott jó lesz, mire kettőt pislogtunk, a tömeg közepén álltunk egy rózsaszín nyúl mellett… Szóval, ha nem locsoltak volna minket a hőtől 10000%, hogy ott ájulunk el.

Brian baby továbbra is egy pózer hercegnő, hiába 40 éves, hiába van egy 9 éves fia, hiába minden, ugyanúgy kéreti magát továbbra is, mint egy ócska kis kurva, de olyan módon csinálja, hogy még a legjobb barátom is a tenyeréből zabált, aki fiú és határozottan feláll a hátán a szőr, minden fiú-fiú közti dologtól, ami túlmutat egy kézfogáson.

Életem kicsi szíve (szó szerint nagyon picike) továbbra is haragszik az erősítőkre vagy mi a szöszökre, amikhez ha közel megy úgy betorzul a gitárja, mint állat, ugyanis két éve is ezzel játszott elég sűrűn és idén is, megtalálta eme nagyszerű játékot. Mintha idén nem beszélt volna annyit a közönséghez, mint anno, de ha megszólalt…. Aztán nem tudom kitől lopta, de nekiállt ő is hörögni a mikrofonba, ami tőle igencsak muris dolognak minősül. Mégis a kedvenc kép, amire szerintem ha megélem a 80-at akkor is emlékezni fogok és a legkedvesebb, legcsodásabb és legvarázslatosabb dolog volt az egész fesztivál alatt, az a kerekes székes lány, akit székkel együtt feldobott a nép, hogy ő is megtudja milyen egy jó kis stagediving. Ezzel pedig bebizonyosodott, hogy ez tényleg Csodaország, hogy mondhatja bárki, hogy valamire nem vagy képes, be lehet bizonyítani az ellenkezőjét, mert nincsenek korlátok. Egyszerűen a kép az agyamba égett, akkor is, ha a biztonságiak gyorsan kikapták a tömegből.

Írtam már facebookon, hogy az év koncertje volt számomra a Placebo, ahonnan tényleg úgy jöttem ki, hogy röpködtem a felhők közt és csak annyit tudtam mondani, hogy na akkor valaki most azonnal vágja át a torkom, mert itt a csúcs, ennél jobb sose lesz. A kérelmem persze elutasították, én meg jól berúgtam, Vad Fruttik meg HS7 közben.

Csütörtökön megérkezett az a csodás eső, amitől minden tiszta takony lett, szó szerint becsúsztunk Bastille koncertre, de meghoztuk a napsütést rájuk, aztán onnan vissza Supernemre, majd a nyakig sáron át Lily Allenre, ami annyira nem jött be szóval, irány világfalu színpad, ahol Yasmine Hamdan énekelt és iszonyat beteg volt az egész, a nőnek olyan kisugárzása van, hogy nem is értettem hirtelen, hogy miért nem ő áll a nagyszínpadon. Ennyit számít, hogy nem Angliában született? A csajból annyi erotika sugárzik és olyan bűbáj, hogy totál beleszerettünk még mi csajok is. De a sarat egyszerűen képtelenség volt tovább bírni, szóval Szigetről csütörtökön elég hamar távoztunk, de esés nélkül, szóval juppi jeee.

Péntek, az a kalandos péntek…. Későn mentünk, mert csak Korn iránt érdeklődtünk, na meg én Alvin akusztik és Klaxons után. Kornt se hallgatok magamtól, de azt hiszem a héten ők csinálták a 2. legjobb bulit, a fazon full beteg, kényszerzubbonyt igényeltem volna neki és azon a napon már minden fesztiválozónak is elment az a maradék józan esze. Láttunk női fürdőruhába rohangáló faszit, annyi férfi nemiszervet, amit egy keresett pornósztár se, hogy a női mellekről már ne is beszéljünk, jöttek a nyulak, a fiúk akik méhecskének öltöztek, a lányok Joker sminkbe, szóval minden mi szem szájnak ingere. Alvinon sikerült ismét hollandokba botlanom, akik megkértek, hogy fordítsam a magyar szöveget angolra, ami hangzavarba elég poén volt, meg hát amúgy is, de megoldottuk, viszont alvin nyersessége nem nyerte meg őket a szopjál résznél feladták és elmentek, pedig igencsak jó koncert volt, még akkor is, ha mást szoktam meg tőlük, tetszett ez a fajta akusztikus koncert is.

Aztán persze nem jutottam át Klaxonsra, mert beütött a krach. A drága barátnőm kapásból oda ment, mert hát persze, hogy ami engem érdekel, az egyszerre kezdődik ő meg nincs oda Alvinért tehát bement egyedül Klaxonsra, majd a koncert felénél hívott, hogy hol vagyunk, aztán három perc alatt mázli, hogy megtaláltuk, olyan sápadtan, mint a frissen meszelt fal. Kb. beszélni nem tudott életem kicsi szíve. Jött a szokásos kör, víz, kaja, kóla, hányás, próbáltuk kiszedni belőle, hogy mi történt, eleredt az eső, mert miért is ne, aztán szegény annyira rosszul lett, hogy nem volt tovább hova húzni a dolgot be kellett vinni az egészségügyi sátorba. Amint elengedte a kezem kapott egy kisebb pánikrohamot és mint kiderült beleivott valakinek a piájába, ami határozottan rossz ötlet volt. Nem tudni mit adtak be neki, de tényleg mák, hogy volt annyi esze, hogy kapásból kijött. A lényeg, hogy beszúrtak neki egy szép kis infúziót, mi két órán át kóboroltunk a hidegbe és az esőbe a cipőm bokáig elázott, meg én is, megint mindenhol taknyon csúszkáltunk, ő aludt egy kicsit, mikor visszamentünk érte, mondták, hogy reggelig nem engedik ki, mert megfigyelik, szóval húzás haza, mire szokásomhoz híven kivertem a hisztit, hogy addig sehova, de sehova nem megyek, amíg nem láttam, hogy rendben van. Ezúton is hatalmas köszönet az ott dolgozóknak, mert iszonyat jófejek voltak mind, nagyon kedvesek és totál rendesek. A biztibácsi bement, csinált róla képet, kijött megmutatta, hogy édesdeden csicsikál, aztán mikor mentem haza ő is hívott, hogy rendben van, felkelt, túléli, szóval a pánik elmúlt, de érthető okokból neki ez volt a sziget vége.

Szombaton mind totál színesek lettünk, bár egy kisebb harc alakult ki az autóknál, a colorpartyhoz használt festett izéért, de megszereztük amit akartunk, egy tasakkal maradt is, amit majd valami fotózáshoz felhasználunk ám, háromszor mostam hajat aznap este, mire kijött belőlem a rengeteg festék, mert a svéd fiúk jó mókának találták, hogy az összes tasakjukat az én fejemre szórják (de kaptak ám ők is) aztán Madness koncert, ami annyira nem az én világom, ahogy Prodigy se, bár egyszer megnézhető a dolog, azért Kiscsillagra mégis jobbat buliztunk, összebarátkoztunk egy magyar lánnyal is, aki halál cuki volt, aztán Hollywood Rose-ra átkeveredtünk, ami talán még az AFC-nél is rosszabb főleg mert meggyalázták az egyik kedvenc bandám a Guns N’ Rosest, aztán a végére annyira fáztam, hogy úgy döntöttem elhagyom Csodaországot.

Utolsó nap volt talán a legjobb buli, annak ellenére is, hogy Calvin Harris abszolút nem érdekel, tekintve, hogy apám elbaszott, mikor azt tanította, hogy a zene az nem olyan, hogy egy kismajmot beállítanak egy lejátszó mellé pár lemezt pörgetni, tehát hiába nem rossz, meg túléli a fülem, egyszerűen nem köt le és nem tudom értékelni. A tüzijáték persze szép volt, meg a lézerek is és vicces volt a villogó szivacs is, amit bedobáltak és aminek mindenki úgy örült mint egy ovis a cukorkának (cirkusz és kenyér na meg hülye játékok kellenek a népnek ez bebizonyosodott) mi egy új Star Wars rész forgatásához használtunk fel a szivacskardot és lejátszottunk egy komoly csatajelentet. Természetesen a hülyeség ragadós a végére mindenki lézerkardnak használta a szivacsot. Hupsz az Outkast majdnem kimaradt… Nem rossz, nem rossz, de nem az én világom, végighallgattuk kicsit messzebbről, mert egy kedves barátunk aznap a Hard Rock Cafe sátrában árulta a pólókat, így inkább vele foglalkoztunk, aztán amint végzett ismét körbementünk a Szigeten, Jack sátorba kifejezetten jó zenéket adtak, valami volt A38 színpadon is, ami tetszett, de mai napig nem tudom mi volt az, szóval ellötyögtünk.

Egy valamit sajnálok, hogy a Lumináriumba nem jutottam be, de olyan sor állt előtte mindig, ami nem volt összeegyeztethető az én türelemküszöbömmel. Magic Mirror színpad viszont, életem egyik nagy szerelme lett, ugyanis az ottani népek annyira cukik és őrültek, hogy nem lehet bent nem nevetni.

Őszintén nem akartam hazajönni, az óriásgombák, virágok és full őrültek földjéről. Komolyan mondom állandóvá kéne tenni az Óbudain a díszítést, hogy amikor az ember lánya vagy éppen fia el akar menekülni, befeküdhessen alájuk egy hálózsákba, egy korsó sörrel, egy doboz cigivel és a legjobb barátjával karöltve, úgy érezve, hogy a normális világtól a kordonok segítségével, hála istennek el van kerítve a „normális” pesti népektől.

Mint már facebookon írtam, belebetegedtem abba, hogy vége lett. Sebaj, jövőre újra beköltözünk.

Millió puszi

Én

Milyen volt a koncert?

Mivel sikerült Sziget után szépen lebetegednem (nem jó ötlet, bokáig hideg vízben szaladgálni és tócsákba ugrálni, mint a gyerekek hajnal háromkor, bármennyire is annak tűnik….) így jöjjön némi kis eszmefuttatás.

HIM koncert…

Ó már majdnem egy hónapja tartozom azzal, hogy írjak róluk, de vártam a képekre, amik technikai okok miatt továbbra sem akarnak rávarázsolódni a számítógépre, a fényképezőgépről, de még a héten minden bizonnyal intézkedik az újság „agya” és első számú fotósa.

Nem titok, az egyik legjobban várt koncertem volt ebben az évben, ahogy írtam már egyszer, nagyjából szülinapi ajándék is lett, hogy eljöttek, bár csúsztak négy napot a bejelentéssel és tényleg nagyon vicces, hogy szinte megéreztem, hogy jönnek, bár nem igazán bíztam benne, de csak bejött na…

Írtam, hogy mit gondolok Afc-ről, már egyszer, sajnos a véleményem nem változott meg. Szegény AFC Tominak brutálisan rossz hangja van, így kénytelen voltam rögtönözni magamnak egy füldugót papírzsepiből, mert szeretem a dobhártyáim és HIM előtt tényleg nem akartam komolyabb halláskárosodást szenvedni. Egyszerűen nem áll össze és ezt nem kéne tovább erőltetni, ez a véleményem és kész… Jobb lenne, ha mindenki azt csinálná, amihez ért. De nem akarok rájuk több szót fecsérelni.

HIM…. HIM… HIM…

Szerelem, szerelem, szerelem, továbbra is hatalmas szerelem.  Bár a hangosítónak nem tudom mit dugnék fel a hátsó régiójába, ugyanis botrány volt, hogy Ville nem kapott elég hangerőt, de ennek ellenére megoldották a srácok. Mondtam, hogy nem a Park a legjobb hely HIM koncertre… Nem véletlenül szállt el Linde gitárja se, máskor tessék rám hallgatni….

Iszonyatosan tetszett, hogy Ville beszélt, oké, nem sokat, de mégis, Bécsben két szót, ha mondott, tetszett, hogy többször is visszajöttek az osztrák bulin szó szerint lemenekült a színpadról, amint kiénekelte az utolsó hangot és tetszett, hogy ők is nagyon élvezték a bulit, legalábbis nekem úgy tűnt.

Azt hiszem kárpótolva lettünk a 12 év távollétért, minden tökéletesen rendben volt, de ők már tényleg tipikusan az a banda, ahol érzed a három lépés távolságot. Nem zavaró, de mégis van bennük valami hidegség, ami régen nem volt ott. Kicsit sajnálom, hogy 12 éve nem voltam HIM bulin, de akkor még csak 12 voltam, a csapból is Ville Valo és bandája folyt én éppen ezért utáltam őket és hiába akart apa kivinni a Szigetre akkor, azt mondtam, hogy előbb lövöm le magam, minthogy a díszmajom koncertjére menjek. Hogy megváltozott azóta minden, igaz? Pedig akkor még nem volt bennük ez a minimális ridegség se, ami mint mondtam tényleg nem igazán zavaró, hisz el kell fogadni, hogy ők már nagyok, felnőttek, nem huszonéves rocksztár fejjel állnak a színpadon, a karrierjük csúcsán, hanem szinte mind családapaként lép fel, családos emberként, már nem rázzák úgy a seggük, mint rég, nem sört vedelnek a színpadon, nem lóbálnak bugyit és melltartót sehol és kicsit meg is őszültek mind. Ville túl van a rehabon és azt hiszem tudatosan figyel rá, hogy ne essen vissza, már nem marhulnak annyit, kiélték magukat, megnyugodtak és talán az én 24 éves őrjöngésem pont ez zavarja.

Azt hiszem most vagyok életem azon szakaszába, amikor bizonyos embereknél érzem, hogy 14 év korkülönbség sok. Ők közelednek a negyvenhez én meg itt tombolok, még betegen is úgy pörgök, mint egy búgócsiga, értem őket, tisztelem őket, szeretem őket, de jelen pillanatomban nem tudok a belőlük áradó nyugalommal, rutinnal mit kezdeni. Nekem most igenis a lázadók kellenek, akkor is, ha a HIM örök szerelem marad, amíg csak élek és egyszer tudom, hogy ha visszagondolok erre  koncertre értékelni fogom a hideget, és, hogy nem törtek gitárok. De talán mindig is ezt szerettem bennük, ha jobban belegondolok. Ha ideges vagyok, ha mérges, ha szomorú, ha fáradt, egyszerűen csak rányomok egy számukra és máris elmúlik az egész. A dalaikat rengeteg emlékkel tudom összekapcsolni, van, ami fájó és van, amin már csak mosolygok, de azt hiszem, most nem akarok senkire és semmire emlékezni. Most boldog vagyok. Nagyon boldog. Ez a koncert is egy feledhetetlen emlék lesz, egy feledhetetlen kapoccsal és feledhetetlen sokadszori „szakítással”. Sors keze.

Remélem tényleg érzitek, hogy imádtam a koncertet, még akkor is ha nem áradozok róla. Egyszerűen nem lehet. Aki ott volt tudja, hogy ők mások mint bármelyik másik banda és, akik koncertfüggők, mint én azok tudják, hogy őket senkihez sem lehet hasonlítani, ez pedig így van rendjén. Egyediek, különlegesek és mindig helyük lesz az életemben.Ville hangja eszméletlen, továbbra is ő a földkerekség legeslegjobb énekese de azt a ronda sapkát valaki lopja már el tőle és égesse el könyörgöm. Elhamarkodott kijelentés talán, de az év 2. legjobb koncertje eddig és a Placebo tényleg csak egy icuripicuri hajszállal előzi meg őket.

Tudom továbbra is elfogult vagyok, de a helyzet az, hogy az is maradok velük örökre. Mert szeretem amit csinálnak, szeretem, hogy intelligensen csinálják, szeretem a méla búskomorságukat és azt is, hogy a Villével készült interjúkon azért mégis sikerült halálra nevetnem magam, mert ott van még benne az a csínytalan kiskölyök, aki volt, annak ellenére is, hogy sokszor ezt nagyon jól leplezi. Imádom továbbra is, hogy ők egy csapat és remélem tényleg élvezték a bulit, tehát visszajönnek. Azt hiszem mi, mint közönség mindent megtettünk e nemes cél érdekében és ha csak a közelbe jönnek már akkor is tuti, hogy veszem a jegyet, mert őket tartom továbbra is a legjobb bandának, akkor is, ha idén Brian egy picit tényleg lenyomta a zöld szemű ördögöt. 

Metróhuzat

Hahó!
Mondjuk,hogy az első metróra várva nincs jobb dolgom és tesztelem mennyire vagyok részeg, bár ilyenkor már csak mentes vizet iszom.
Nem szerettem a Kornt edig, de ez most megváltozott, hangom az már nincs, a pultosokkal csak activityzem és kissé hülyének néznek mert ilyenkor is napszemüvegben közlekedek de a minimális fény is zavar immár.
Megjártuk az egészségügyis sátrat de nem miattam és nagyon jófejek a bent dolgozók, túléltük az esőt el se estünk szóval minen jó!
puszi
én

Hahó!!!

Sziasztok drága legeslegjobbak!

Itt vagyunk Csodaország nyugiszigetén! Brian Molko lenyomta Ville Valot bármennyire is fura ezt leírni. Az éjszaka ma is gyönyörűnek ígérkezik. Hétfőn már sikerült egy finnel pálinkázom, ma az olaszok vannak soron na meg a drága halál cuki norvégok, akiket Isten áldjon. Mindenki fiatal, mindenki gyönyörű, mindenki őrült és mindenki a pokol édes táncát járja én pedig úgy érzem nem lennék máshol, mással de most iszom egy újabb felest rátok

!

Béke, rengeteg szeretet és annál is több puszi:

Én

Még mindig élek

Halihó legeslegjobbak!

Tudom, tudom megint eltűntem, de már nem keresek kifogásokat. Egyszerűen most így alakulnak a dolgok, bekebeleztek a rohanós hétköznapok és a még rohanósabb hétvégék.

Néha azt hiszem kettő is kevés lenne belőlem, aztán rájövök, hogy sokszor még az egy is sok(k).

Hogy mit is csinálok? Huh…. Első és legfontosabb program, hogy iszom és koncertekre járok. Durván hangzik igaz? Azért annyira nem vészes a helyzet, vagy lehet, hogy még a tagadás fázisában járok és nem merem bevallani, hogy túlzásokba esek, jelen pillanatban viszont ez lényegtelen, mert élvezem és nem érdekel.

Másodsorban fotózásokat szervezek és dolgozom, gatyába kell rázni az újságot, ami most ilyen furcsa kis fázisban van. Tudtam persze, hogy nem lesz könnyű, de azért arra nem számítottam, hogy arra se marad időm, hogy levegőt vegyek. Igen, most a Más nézőpont a kisbabám/kisbabánk, ami immár elmúlt egy hónapos, de még mindig fel kell kelni hozzá éjszaka és három óránként baja van, ráadásul a segítségül hívott „nagyszülők” azaz az íróim se könnyítek meg sokszor a helyzetet, sőt inkább tovább rontanak rajta. Macerás és bele se akarok gondolni milyen lehet egy igazi gyerekkel. Drága szülők minden tiszteletem a tiétek, valószínűleg ha az én gyerekem élő gyerek lennek, már nem lenne. Jobb esetbe lepasszoltam volna, rosszabba meg megölöm…

Aztán holnaptól itt a Sziget, amire totálisan rá vagyok gerjedve, tényleg olyan, mintha az egészet nekem találták volna ki. Még most se hiszem el, hogy már csak egy nap és elkezdődik a nyár talán legőrültebb hete. Mintha nyaralni mennék, pedig hát mostanság sűrűn vagyok alig pár száz méterre az Óbudai-szigettől, ugyanis a legjobb barátom kb. mellette lakik, szóval nem értem miért vagyok ennyire izgatott, nem az első fesztiválom, nem az első Szigetem, mégis valahogy rá vagyok kattanva. Talán a Placebo hatása… Az első koncertjüket még azóta se sikerült feldolgoznom, kíváncsi vagyok a másodikkal is így járok-e. Oké, természetesen nem csak ők érdekelnek, de nem titok, hogy ha csak egy koncertet nézhetnék meg a 7 napos bérletemmel, akkor az egyértelműen Brian baby, cuki Stefan és kicsi ám igencsak dögös Sunshine koncertje lenne. Néha azt hiszem, hogy 24 évesen még mindig el van veszve bennem egy tinipicsa rajongása és nem sikerül kinőnöm talán soha, de az fix, hogy rossz korba születtem, mert ha a 60-as, 70-es évek környékén vagyok 24, akkor tuti groupienak álltam volna... Bár akkor a kontinens se stimmelne.... Na mindegy, ez van ebből kell kihozni a legjobbat.

De hát lehet őket nem imádni????

Persze tudom, hogy lehet megint el fogunk ázni (érdekes év ez, eddig soha egy koncertemen se esett az eső, idén meg már meg se tudom számolni, hányról mentem haza vagy vissza a sátramba úgy, hogy csak egy tusfürdő kellett volna ahhoz, hogy ne kelljen zuhanyoznom) de akit zavar az eső az bolond. Találtam egy jó képet, ami azt hirdette, hogy fesztiválozni azért megy az ember, hogy elázzon vagy így vagy úgyabbul… Csak egyetérteni tudok ezzel. Persze a legfontosabb dolgot, amit a Voltos bejegyzésnél írtam is nem találom, szóval holnap még mielőtt elindulunk tuti be kell szereznem egy hatalmas tubus kézfertőtlenítőt, mert azzal ugye akármit túlél egy fesztiválozó. A többi meg totálisan nem számít, ha Csodaországban vagy. Mert a Sziget felér tényleg Csodaországgal.

Sokat mondogattam, hogy pont erről a fesztiválról írtam a szakdogám, így tényleg közel  áll hozzám, de mikor kutattam hozzá az anyagokat találtam egy csodás idézetet, ami azt hiszem tényleg mindent elmond és ezt most veletek is megosztom ám:

„Van a Szigetnek egy nehezen megfogható bája, ami minden évben magával ragadja az embert. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy le tudja vetkőzni a mindenkori kis magyar valóságot. Mert amíg a Duna két partján húszévnyi fordulat (értsd: forgolódás) után sem képes felnőni egy valamirevaló társadalom, addig a Sziget már az első években megelőlegezte ezt nekünk. Nem kellett paprika és Lánchíd ahhoz, hogy pozitív képet sugározzon az országról; többet adott, mint amit ígért, és megpróbálta megtanítani, hogy a tolerancia szó jelentése árnyaltabb, mint az „elviselés”. Miközben őszintén csápoltunk gyerekkorunk hőn utált előadóira, megértettük, hogyan lehet és kell tömegben is önmagunk maradni.”

Szóval alig várom…. Ti mentek ki???

Nem mellékesen vörös lettem vagyis inkább vöröses, lecseréltem a szőkét egy időre, de csak színezni mertem szóval majd kikopik (micsoda lényeges info) és sikerült megszabadulnom pár energiavámpírtól is, de ebbe nem mennék bele, mert majd egy következő bejegyzésben írok ilyesmiről.

Most ismét búcsúzom, megpróbálom kipihenni a tegnap esti Parkos HS7--es dorbézolást, a héten tuti nem leszek, de úgyis visszatérek, ezt vehetitek fenyegetésnek is.

Millió puszi

Én, én mindig csak én…..