Miről szól az ősz?

Fotó: We heart it

Aki régóta olvas, esetleg beszélgetett is már velem, az tudja, hogy nem vagyok oda se az őszért, se a télért. Én tavaszi gyerek vagyok, a forróságot szeretem, a végtelen éjszakákat, a hunyorgást, mikor jobb esetben reggel, rosszabb esetben délben, egy átmulatott éjszaka után kinyitom a szemem.

Most mégis azt kell mondjam, hogy kezdem megkedvelni az őszt. Persze az esős, takony időtől frászt kapok, de mivel tipikus ember vagyok, ilyenkor amúgy is jobban szeretek bekuckózni a pihe puha vastag lila plédembe és írni. Vagy sorozatot nézni. Vagy csak nézni ki a fejemből, miközben egy pohár bort iszom és úgy teszek, mintha a cigarettafüstről elmélkednék, ami a szobában terjeng.

Az őszben eddig egy dolgot szerettem, hogy lehetett mindenfajta termést gyűjteni meg színes falevelet.

Igen, tudom, 25 évesen ejnye, ejnye, hogy szatyorban hozom haza a gesztenyét, a makkot meg a csipkebogyót, de ez van, nem tagadom, ilyen vagyok.
Úgy tudok örülni egy szép piros falevélnek, mint egy három éves.

Ennek a jó szokásnak a következményeként vettem egy pisztolyt.

Oké, túloztam, csak egy ragasztópisztolyt. Meg egy hungarocell karikát. És a karikát jól összeragasztgattam terápiás célzattal makkal, gesztenyével, mogyoróval meg csipkebogyóval.

Koszorú lett belőle. A bejárati ajtón lóg és nagyon tetszik.

Kissé pocsék a képminőség, de sajnos a bejárati ajtó közelében sehol sincs fény...

Van valami szép abban, ha a két kezeddel csinálsz valamit. Szeretek alkotni és nem is a végét imádom, hanem magát a folyamatot.

Amikor káromkodsz, hogy ez a ragasztó k*rva forró, amikor a padlóról sikálod fel a kihűlt szálakat, amikor azt hiszed kész vagy, erre három makk leesik az alapról, neked meg kicsúszik a szádon, hogy a jó istenke csinálgassa meg, de rendesen…

De a végén meg olajjal átitatott vattával is kenegeted, hogy szép fényes, már-már tökéletes legyen és megérte, hogy fáj a kezed, mert megégetted, hisz csináltál valamit, amiben ott vagy te és ott van a természet.

Az ősz az alkotásról szól. Ilyenkor írok sokat, ilyenkor jön az ihlet, ilyenkor kapnak el azok a pillanatok, amik alkotnak majd valamit. Valamit, amit ti is olvashattok mindig. Valamit, ami kikívánkozik és amin hol mosolygok, hol bosszankodok.

Az ősz a teáról is szól. Az áldott jó borsmentáról, a kamilláról meg arról az isteni ám marha drága bio Mandala teáról, amit a DM-ben lehet kapni és előhozza a belső tüzet. Komolyan utóbbit próbáljátok ki, már az illata is zseniális.

Az ősz az illatokról is szól ugye.

Az almás sütiről, a borról, a levesről (mert hiába nem vagyok nagy leveses ősszel elélnék csak levesen is), a gyertyáról meg az avarról és a kávéról.

Az ősz a filmekről is szól, mert mi lehet jobb annál, hogy a barátaiddal valami film vagy sorozat maratont tartotok és popcornnal dobáljátok egymást, miközben retardált fókaként nevettek, levegőt se vesztek és egy idő után már csak némán veritek a térdetek, miközben potyognak a könnyeitek?

Az ősz nem is olyan borzalmas.

Az ősszel még egy kicsit barátkoznom kell, de talán jóban leszünk.

Ma valamiért ez pörgött.... Remélem hozzánk is benéznek újra a fiúk jövőre.

Váltás

                                                                                 Fotó: We heart it

Sosem értettem miért akarják megmondani nekem, hogy hogyan éljem, a saját életem.

Mindig furcsálltam, hogy megpróbálták megmondani, mit kéne tennem, hogy kéne kinéznem, kit kéne szeretnem, kivel kéne barátkoznom, mit kéne innom és ennem, felvennem. 

Engem meg sosem érdekelt mások véleménye.

Talán ez az egyik legnagyobb hibám.

Talán ez az egyik legnagyobb erényem.

Nem érdekel, hogy szeretnek-e, hogy gyűlölnek-e, hogy egyetértenek-e velem vagy nem értenek egyet.  

Ki merem mondani, amit gondolok, nem érdekel, hogy az igazság bánt-e valakit, van véleményem mindenről és ha megkérdezik, nem fogom úgy másítani ezt a véleményt, hogy biztosan jóban maradjak a kérdezővel. Nem vagyok hajlandó megalkudni és azt mondani, amit a másik hallani akar. Akkor sem, ha pontosan tudom, hogy mit akar.

Talán ezért sem szeretnek sokan, ám még sincsenek emiatt álmatlan éjszakáim. Sosem sírtam tele még a kispárnám, azért, mert nem kedveltek emberek.

Ahogy öregszem ez az érzés csak egy erősebb bennem. Most kezdem kapiskálni, hogy tényleg én tudom a legjobban, hogy nekem mi a jó, hogy mik a terveim és a célokhoz milyen lépéseket kell tennem. Eddig mégis felelőtlen 16 évesként azt gondoltam, hogy jobb, ha másokra bízom bizonyos dolgok irányítását. Hát kiderült, hogy talán ezért is táncolok állandóan a káosz szélén.

Így megszületett a legújabb elhatározásom, miszerint soha többé, semmit nem engedek ki a kezemből. 

Hiába vagyok demokrácia párti, demokráciából nem fog birodalom születni. Én meg királynő alkat vagyok. Kissé talán beképzelt ezt így, kerek perec leírni, de valahogy úgy érzem, megtehetem. Ám harcolnom kell azért, hogy tényleg királynővé váljak és ez nem lesz könnyű folyamat. Össze kell szednem magam és nem félni attól, hogy valami nem sikerül, mert eddig is minden sikerült, amit a fejembe vettem.

Felnőtt vagyok és most kezdem élvezni.

Kicsit rákaptam az ízére a dolognak, döntéseket hozok, ami már nem csak engem befolyásol, hanem más embereket is. Ambícióim vannak, amikért tisztában vagyok vele, hogy vért kell izzadnom, de érzem, hogy menni fog.

Tudjátok, mikor kicsi voltam, azt hiszem sokan lenéztek, azt pedig mindig éreztem, hogy szinte senki nem hitt bennem és a képességeimben. Azt hiszem a fegyver, mikor gyerek voltam a degradálás volt, addig mondogatták, hogy ezt se tudom, azt se tudom, míg szépen lassan én is elhittem, hogy tényleg nem tudom.

Hazudtak és talán félelemből, mert az egyik ismerősöm szerint túlzottan tudatos vagyok és ez a tudatosság, a tényleg kiváló ösztöneimmel párosítva, kifejezetten veszélyes elegyet alkot.

A középiskolában pedig ki is forrt ez a dolog.

Sosem felejtem el, hogy az osztályfőnököm mit mondott a ballagásunkon, mikor mindenkihez volt pár szava:

  Ezalatt, az öt év alatt, veszélyes kis vadmacska vált belőled, ahogy a cetlidre is írtam.

Mivel mindenki kapott tőle egy kis érmét, amire személyes kis üzenetet írt. Az enyémen tényleg ez állt, meg az, hogy ha kevésbé leszek szétszórt, sokra vihetem.

Igaza volt, bár erre csak most jöttem rá, mert akkor teljesen összeszedettnek hittem magam, amiben természetesen tévedtem, de itt az idő, hogy változtassunk ezen.

Mostanság úgyis olyan trendi életmódot váltani. Hát én nem anyukám málnás sütijét váltom le, minden mentes száraz kekszre, hanem a kelekótyaságom összeszedettségre. 

Hogy mit akarok ebből kikeríteni?

Hogy a mi életünkért, mi magunk vagyunk csak és kizárólag a felelősek és hiába próbálnak eltiporni, hiába nyalják fényesre a hátsónkat, a lényeg az, hogy magunkkal tisztában legyünk.

Szerintem…

Ez nem depresszió, csak tejföl...

Van egy hely az életemben, ami valahogy elég biztosnak tűnik, annak ellenére, hogy nem a szobám és nem is a konyhánk, ahova már magától visz a lábam. Néha a barátommal már csak azt beszéljük meg, hogy találkozunk, azt, hogy hol már nem, hisz tudjuk hova megyünk.

Ide a közelbe, ahonnan gyalogolhatunk is hazáig, át a patakon meg a macskaköveken kissé spiccesen az élet nagy kérdéseiről elmélkedve.

Tegnap is ott ültem, az én kicsi olaszommal, akit már több, mint 10 éve ismerek, aki több, mint 10 éve az életem egyik legszervesebb része. Régen még játszótérre jártunk gyerekként, focizni meg kosarazni, most meg sört vedelünk, a felnőttek játszóterén, miközben nézem, ahogy biliárdozik és drukkolok neki, ahogy anno is drukkoltam a focipályán. Mert vannak ilyen barátságok na… Ezek nem érnek véget.

De barátság köt immár a presszó falaihoz is. Ez a hely még csak két éves, az elődje viszont már letette a szívembe az alapokat. Oké, bevallom az elődöt, két sarokkal arrébb ezerszer jobban szerettem. Belépve Slasht, Jim Morrisont meg Jimi Hendrixet láttam, és megdobbant mindig a szívem, úgy éreztem ez az én helyem, hogy ugyanúgy otthon vagyok, mint a szobám lila falai közt, mert otthon is voltam. Szerettem a zenegépet, meg azt, hogy olyan kicsi a hely, hogy biliárdozni se lehet, mert hol a pult, hol az ablak, hol meg a fal van útban.

Szerettem az öreg, bölcs pultost, akitől a legigazabb mondatot hallottam eddigi életem során és akit visszasírok a mai napig. Hiányoznak az okos, mindent látó szemek és az a mosoly, amitől tudtam, hogy csodálatosnak tart minket idióta, vad, fiatal tizenéveseket is, akik egyetemista fröccsöt isznak, ha nem érkezett még meg az ösztöndíjuk. Szerettem az emlékeket, amiket a gyerekkori barátaimmal éltem át ott, azt a rettent mennyi ökörséget, amit megtettünk. De a hely helyén ma már pékség van és az új hely, új élményeket adott.

A törzsvendégek nagy része persze, már a régi helyen is ott volt, a pultos/tulaj szintén onnan jött, mindenkit ismerek, biztonságos hely és nyugodt leszek, ha átlépem a küszöböt.

Tele van a hely élettel, amit a szemeim akkor is látnak, ha éppen halottnak érzem magam.

Mert igen, ősz van és depressziós vagyok, vagy nem tudom mi, de ilyen befordult, elferdült, kicsorbult valaminek érzem magam néha. Ami szívás. De jó ellenszer erre a bor, amitől egyre jobban félek, mert ugyan tudom, hogy jó messze állok még attól, hogy alkoholista legyek, na de azért érzem, hogy többet iszom, mint kéne. Oké, tudom hol a határ, nem iszom annyit, hogy részeg legyek, de akkor is…

Megint jönnek a belső csaták és ez őrjítő. Főleg, hogy rohadt messze van a tavasz, amikor ebből a félkótyagos, félkómás, félzombis állapotból kikeveredek.

Persze ilyenkor vág pofán az érzés, hogy mennyi minden hiányzik és mennyi minden megváltozott az életemben. Néha kicsit jó lenne visszamenni tíz évet az időben. Újra azokat ölelni, akiket akkor öleltem, azon a helyen, ahol most pékség van. Néha jó lenne átélni azokat a pillanatokat megint, de nem lehet. Nem mondhatom meg megint bizonyos embereknek, hogy hiányoznak, nem ülhetek velük többet a földön és nem ihatom velük a borom. Persze azt is tudom, hogy ez rendben van így és, hogy rengeteget fejlődtem nélkülük és nem csak ők nem ugyanazok, akik akkor voltak, hanem én se vagyok már ugyanaz, de néha szeretnék egy kicsit utazni az időben. Csak egy icipicit. Néha szeretném látni az öreg, bölcs pultosom, akinél először ittam le magam. Nem bántam meg persze semmit, de olyan nehéz felnőttnek lenni. Tizenhat akarok maradni, amikor még nem számított, hogy mi az utam és merre tartok csak elég volt a pillanat, ami most is elég, de már eltelt 10 év… Öreg vagyok. Ami megint baromság. Barom vagyok, na ez legalább nem baromság.

Meg közbe arra is rájöttem, hogy ez nem is depresszió, hanem tejföl. Igen e közben jutott eszembe a facebookon megosztott csodás mondat… Szóval nem, mégsem vagyok depressziós csak simán őszi hangulatom van, ám ez sem olyan, mint máskor, mert míg máskor egysíkúan vagyok rosszul, addig most néha túlteng bennem az energia, mint nyáron és elég hirtelenek ezek a váltások, mint most, hisz tíz perce még majdnem kardomba dőltem, most meg az esti mozit és ivászatot tervezem, mert 25 évesen nem ciki mesét nézni, szóval hotel Transylvania 2. megyünk. Aztán irány a két kedvenc pultosomhoz :)

Ti, hogy bírjátok ezt a szörnyűséges időt kedveseim?

A mai zene legyeeeen mondjuk..... Ez: