Boldog szülinapot

Fotó: We heart it

Szülinapod van, én meg két napja részegen fetrengek. Nem tudom van-e összefüggés, a mértéktelen ivás meg aközött, hogy már megint eszembe jutottál és egy kicsit még mindig hiányzol.

Tudod az van, hogy nincs semmi. Semmi, amit el akarnék mondani neked, mégis írom ezt, mint valami bolond, aki hangosan ordít, ám minden szava értelmetlen. 

One day baby….

Erről mindig te jutsz eszembe. Most meg kicsit azon gondolkodom, hogy ha még itt lennél, az életemben és együtt ünnepelnénk, hogy te is öregszel, mit is adhatnék neked. De semmi jó ötletem nincs. Mindent odaadtam már, nincs mit mutatnom, nincs mit tanítanom, nem tudom még most se mi kéne neked és nagy valószínűséggel ezért sem ünneplünk már együtt. Már nem egyszerre ver a szívünk, már nem áll összeköttetésben a lelkünk már nem egyszerre írjuk egymásnak ugyanazt és nem, már nem találjuk ki egymás gondolatait. Mégis nyomot hagytál bennem és fel akarlak köszönteni. 

Hogy miért?

Érdekes kérdés ez, amit magamnak teszek fel mindig és néha elgondolkodom azon, hogy miért te vagy az egyik legelgondolkodtatóbb ember számomra, annak ellenére is, hogy már nem vagy itt és talán soha nem is voltál. 

A válasz pedig mindig ugyanaz marad. Szeretek írni mikor rád gondolok és azokat a sorokat is szeretem, amiket rólad írok. Mindig több volt benned, mint a többiekben, akiket elhagytam és mindig kevesebbet fejtettem meg, mint amennyit akartam. 

Őszinte leszek, még most is szeretlek, hisz egyszer a barátom voltál és a legjobbkor csöppentél bele ebbe az életemnek hívott káoszba. Annyi mindent mutattál és annyiszor nevettem veled, hogy csak hálát érzek, mert kaptam az idődből. Az idődnél többet nem adhatsz.

Megérdemled, hogy néha rólad töprengjek, hogy néha eszembe juss, hiányozz és szeresselek pár percig, majd tovább haladjak.

Tudom, hogy mindig vissza fogsz térni a fejembe, mint egy hívatlan látogató, aki nem kopog soha, csak berúgja az ajtót, én meg köpni-nyelni nem tudok majd egy jó percig és néha légszomjam is lesz, amit pálinkával oldok fel, aztán bámulok bambán a romokra, amit magad mögött szoktál hagyni.

Tudod a katasztrófák után is mindig újraépítik a városokat, az emberek visszaköltöznek, a virágok újra kinyílnak, a madarak megint csivitelnek a napfényben és az emberek is mosolyogni fognak.

Nálam is ez van, de a hurrikán emlékét, mindig magamban hordom. Ott van az elmémben, mikor meghallok egy dalt, mikor bemegyek egy helyre, mikor meglátom, hogy pénteken megint lehet, hogy egy szórakozóhely két külön termében fogunk tartózkodni és olyankor sosem tudom igazán, hogy annak drukkolok-e, hogy lássalak vagy annak, hogy ne. 

Ha látlak, biztos mosolyogni fogok. Ha nem, akkor is. 

Ez a szép a történetünkben. Mosolygós, gondolkodós vége lett és még sincs soha vége. Részemről nem. 

Kicsi hurrikán, Isten éltessen még jó sokáig. 

Miről szól az ősz?

Fotó: We heart it

Aki régóta olvas, esetleg beszélgetett is már velem, az tudja, hogy nem vagyok oda se az őszért, se a télért. Én tavaszi gyerek vagyok, a forróságot szeretem, a végtelen éjszakákat, a hunyorgást, mikor jobb esetben reggel, rosszabb esetben délben, egy átmulatott éjszaka után kinyitom a szemem.

Most mégis azt kell mondjam, hogy kezdem megkedvelni az őszt. Persze az esős, takony időtől frászt kapok, de mivel tipikus ember vagyok, ilyenkor amúgy is jobban szeretek bekuckózni a pihe puha vastag lila plédembe és írni. Vagy sorozatot nézni. Vagy csak nézni ki a fejemből, miközben egy pohár bort iszom és úgy teszek, mintha a cigarettafüstről elmélkednék, ami a szobában terjeng.

Az őszben eddig egy dolgot szerettem, hogy lehetett mindenfajta termést gyűjteni meg színes falevelet.

Igen, tudom, 25 évesen ejnye, ejnye, hogy szatyorban hozom haza a gesztenyét, a makkot meg a csipkebogyót, de ez van, nem tagadom, ilyen vagyok.
Úgy tudok örülni egy szép piros falevélnek, mint egy három éves.

Ennek a jó szokásnak a következményeként vettem egy pisztolyt.

Oké, túloztam, csak egy ragasztópisztolyt. Meg egy hungarocell karikát. És a karikát jól összeragasztgattam terápiás célzattal makkal, gesztenyével, mogyoróval meg csipkebogyóval.

Koszorú lett belőle. A bejárati ajtón lóg és nagyon tetszik.

Kissé pocsék a képminőség, de sajnos a bejárati ajtó közelében sehol sincs fény...

Van valami szép abban, ha a két kezeddel csinálsz valamit. Szeretek alkotni és nem is a végét imádom, hanem magát a folyamatot.

Amikor káromkodsz, hogy ez a ragasztó k*rva forró, amikor a padlóról sikálod fel a kihűlt szálakat, amikor azt hiszed kész vagy, erre három makk leesik az alapról, neked meg kicsúszik a szádon, hogy a jó istenke csinálgassa meg, de rendesen…

De a végén meg olajjal átitatott vattával is kenegeted, hogy szép fényes, már-már tökéletes legyen és megérte, hogy fáj a kezed, mert megégetted, hisz csináltál valamit, amiben ott vagy te és ott van a természet.

Az ősz az alkotásról szól. Ilyenkor írok sokat, ilyenkor jön az ihlet, ilyenkor kapnak el azok a pillanatok, amik alkotnak majd valamit. Valamit, amit ti is olvashattok mindig. Valamit, ami kikívánkozik és amin hol mosolygok, hol bosszankodok.

Az ősz a teáról is szól. Az áldott jó borsmentáról, a kamilláról meg arról az isteni ám marha drága bio Mandala teáról, amit a DM-ben lehet kapni és előhozza a belső tüzet. Komolyan utóbbit próbáljátok ki, már az illata is zseniális.

Az ősz az illatokról is szól ugye.

Az almás sütiről, a borról, a levesről (mert hiába nem vagyok nagy leveses ősszel elélnék csak levesen is), a gyertyáról meg az avarról és a kávéról.

Az ősz a filmekről is szól, mert mi lehet jobb annál, hogy a barátaiddal valami film vagy sorozat maratont tartotok és popcornnal dobáljátok egymást, miközben retardált fókaként nevettek, levegőt se vesztek és egy idő után már csak némán veritek a térdetek, miközben potyognak a könnyeitek?

Az ősz nem is olyan borzalmas.

Az ősszel még egy kicsit barátkoznom kell, de talán jóban leszünk.

Ma valamiért ez pörgött.... Remélem hozzánk is benéznek újra a fiúk jövőre.

Váltás

                                                                                 Fotó: We heart it

Sosem értettem miért akarják megmondani nekem, hogy hogyan éljem, a saját életem.

Mindig furcsálltam, hogy megpróbálták megmondani, mit kéne tennem, hogy kéne kinéznem, kit kéne szeretnem, kivel kéne barátkoznom, mit kéne innom és ennem, felvennem. 

Engem meg sosem érdekelt mások véleménye.

Talán ez az egyik legnagyobb hibám.

Talán ez az egyik legnagyobb erényem.

Nem érdekel, hogy szeretnek-e, hogy gyűlölnek-e, hogy egyetértenek-e velem vagy nem értenek egyet.  

Ki merem mondani, amit gondolok, nem érdekel, hogy az igazság bánt-e valakit, van véleményem mindenről és ha megkérdezik, nem fogom úgy másítani ezt a véleményt, hogy biztosan jóban maradjak a kérdezővel. Nem vagyok hajlandó megalkudni és azt mondani, amit a másik hallani akar. Akkor sem, ha pontosan tudom, hogy mit akar.

Talán ezért sem szeretnek sokan, ám még sincsenek emiatt álmatlan éjszakáim. Sosem sírtam tele még a kispárnám, azért, mert nem kedveltek emberek.

Ahogy öregszem ez az érzés csak egy erősebb bennem. Most kezdem kapiskálni, hogy tényleg én tudom a legjobban, hogy nekem mi a jó, hogy mik a terveim és a célokhoz milyen lépéseket kell tennem. Eddig mégis felelőtlen 16 évesként azt gondoltam, hogy jobb, ha másokra bízom bizonyos dolgok irányítását. Hát kiderült, hogy talán ezért is táncolok állandóan a káosz szélén.

Így megszületett a legújabb elhatározásom, miszerint soha többé, semmit nem engedek ki a kezemből. 

Hiába vagyok demokrácia párti, demokráciából nem fog birodalom születni. Én meg királynő alkat vagyok. Kissé talán beképzelt ezt így, kerek perec leírni, de valahogy úgy érzem, megtehetem. Ám harcolnom kell azért, hogy tényleg királynővé váljak és ez nem lesz könnyű folyamat. Össze kell szednem magam és nem félni attól, hogy valami nem sikerül, mert eddig is minden sikerült, amit a fejembe vettem.

Felnőtt vagyok és most kezdem élvezni.

Kicsit rákaptam az ízére a dolognak, döntéseket hozok, ami már nem csak engem befolyásol, hanem más embereket is. Ambícióim vannak, amikért tisztában vagyok vele, hogy vért kell izzadnom, de érzem, hogy menni fog.

Tudjátok, mikor kicsi voltam, azt hiszem sokan lenéztek, azt pedig mindig éreztem, hogy szinte senki nem hitt bennem és a képességeimben. Azt hiszem a fegyver, mikor gyerek voltam a degradálás volt, addig mondogatták, hogy ezt se tudom, azt se tudom, míg szépen lassan én is elhittem, hogy tényleg nem tudom.

Hazudtak és talán félelemből, mert az egyik ismerősöm szerint túlzottan tudatos vagyok és ez a tudatosság, a tényleg kiváló ösztöneimmel párosítva, kifejezetten veszélyes elegyet alkot.

A középiskolában pedig ki is forrt ez a dolog.

Sosem felejtem el, hogy az osztályfőnököm mit mondott a ballagásunkon, mikor mindenkihez volt pár szava:

  Ezalatt, az öt év alatt, veszélyes kis vadmacska vált belőled, ahogy a cetlidre is írtam.

Mivel mindenki kapott tőle egy kis érmét, amire személyes kis üzenetet írt. Az enyémen tényleg ez állt, meg az, hogy ha kevésbé leszek szétszórt, sokra vihetem.

Igaza volt, bár erre csak most jöttem rá, mert akkor teljesen összeszedettnek hittem magam, amiben természetesen tévedtem, de itt az idő, hogy változtassunk ezen.

Mostanság úgyis olyan trendi életmódot váltani. Hát én nem anyukám málnás sütijét váltom le, minden mentes száraz kekszre, hanem a kelekótyaságom összeszedettségre. 

Hogy mit akarok ebből kikeríteni?

Hogy a mi életünkért, mi magunk vagyunk csak és kizárólag a felelősek és hiába próbálnak eltiporni, hiába nyalják fényesre a hátsónkat, a lényeg az, hogy magunkkal tisztában legyünk.

Szerintem…

Ez nem depresszió, csak tejföl...

Van egy hely az életemben, ami valahogy elég biztosnak tűnik, annak ellenére, hogy nem a szobám és nem is a konyhánk, ahova már magától visz a lábam. Néha a barátommal már csak azt beszéljük meg, hogy találkozunk, azt, hogy hol már nem, hisz tudjuk hova megyünk.

Ide a közelbe, ahonnan gyalogolhatunk is hazáig, át a patakon meg a macskaköveken kissé spiccesen az élet nagy kérdéseiről elmélkedve.

Tegnap is ott ültem, az én kicsi olaszommal, akit már több, mint 10 éve ismerek, aki több, mint 10 éve az életem egyik legszervesebb része. Régen még játszótérre jártunk gyerekként, focizni meg kosarazni, most meg sört vedelünk, a felnőttek játszóterén, miközben nézem, ahogy biliárdozik és drukkolok neki, ahogy anno is drukkoltam a focipályán. Mert vannak ilyen barátságok na… Ezek nem érnek véget.

De barátság köt immár a presszó falaihoz is. Ez a hely még csak két éves, az elődje viszont már letette a szívembe az alapokat. Oké, bevallom az elődöt, két sarokkal arrébb ezerszer jobban szerettem. Belépve Slasht, Jim Morrisont meg Jimi Hendrixet láttam, és megdobbant mindig a szívem, úgy éreztem ez az én helyem, hogy ugyanúgy otthon vagyok, mint a szobám lila falai közt, mert otthon is voltam. Szerettem a zenegépet, meg azt, hogy olyan kicsi a hely, hogy biliárdozni se lehet, mert hol a pult, hol az ablak, hol meg a fal van útban.

Szerettem az öreg, bölcs pultost, akitől a legigazabb mondatot hallottam eddigi életem során és akit visszasírok a mai napig. Hiányoznak az okos, mindent látó szemek és az a mosoly, amitől tudtam, hogy csodálatosnak tart minket idióta, vad, fiatal tizenéveseket is, akik egyetemista fröccsöt isznak, ha nem érkezett még meg az ösztöndíjuk. Szerettem az emlékeket, amiket a gyerekkori barátaimmal éltem át ott, azt a rettent mennyi ökörséget, amit megtettünk. De a hely helyén ma már pékség van és az új hely, új élményeket adott.

A törzsvendégek nagy része persze, már a régi helyen is ott volt, a pultos/tulaj szintén onnan jött, mindenkit ismerek, biztonságos hely és nyugodt leszek, ha átlépem a küszöböt.

Tele van a hely élettel, amit a szemeim akkor is látnak, ha éppen halottnak érzem magam.

Mert igen, ősz van és depressziós vagyok, vagy nem tudom mi, de ilyen befordult, elferdült, kicsorbult valaminek érzem magam néha. Ami szívás. De jó ellenszer erre a bor, amitől egyre jobban félek, mert ugyan tudom, hogy jó messze állok még attól, hogy alkoholista legyek, na de azért érzem, hogy többet iszom, mint kéne. Oké, tudom hol a határ, nem iszom annyit, hogy részeg legyek, de akkor is…

Megint jönnek a belső csaták és ez őrjítő. Főleg, hogy rohadt messze van a tavasz, amikor ebből a félkótyagos, félkómás, félzombis állapotból kikeveredek.

Persze ilyenkor vág pofán az érzés, hogy mennyi minden hiányzik és mennyi minden megváltozott az életemben. Néha kicsit jó lenne visszamenni tíz évet az időben. Újra azokat ölelni, akiket akkor öleltem, azon a helyen, ahol most pékség van. Néha jó lenne átélni azokat a pillanatokat megint, de nem lehet. Nem mondhatom meg megint bizonyos embereknek, hogy hiányoznak, nem ülhetek velük többet a földön és nem ihatom velük a borom. Persze azt is tudom, hogy ez rendben van így és, hogy rengeteget fejlődtem nélkülük és nem csak ők nem ugyanazok, akik akkor voltak, hanem én se vagyok már ugyanaz, de néha szeretnék egy kicsit utazni az időben. Csak egy icipicit. Néha szeretném látni az öreg, bölcs pultosom, akinél először ittam le magam. Nem bántam meg persze semmit, de olyan nehéz felnőttnek lenni. Tizenhat akarok maradni, amikor még nem számított, hogy mi az utam és merre tartok csak elég volt a pillanat, ami most is elég, de már eltelt 10 év… Öreg vagyok. Ami megint baromság. Barom vagyok, na ez legalább nem baromság.

Meg közbe arra is rájöttem, hogy ez nem is depresszió, hanem tejföl. Igen e közben jutott eszembe a facebookon megosztott csodás mondat… Szóval nem, mégsem vagyok depressziós csak simán őszi hangulatom van, ám ez sem olyan, mint máskor, mert míg máskor egysíkúan vagyok rosszul, addig most néha túlteng bennem az energia, mint nyáron és elég hirtelenek ezek a váltások, mint most, hisz tíz perce még majdnem kardomba dőltem, most meg az esti mozit és ivászatot tervezem, mert 25 évesen nem ciki mesét nézni, szóval hotel Transylvania 2. megyünk. Aztán irány a két kedvenc pultosomhoz :)

Ti, hogy bírjátok ezt a szörnyűséges időt kedveseim?

A mai zene legyeeeen mondjuk..... Ez:

 

Takaró alá bújni nem lehet!

Fotó: We heart it

Mert van az úgy, hogy nincs kedved kikelni az ágyból. Abból ugye nem lehet baj, ha a takaró alatt maradsz és elbújsz a világ elől. De csörög a telefonon az ébresztő és tudod, hogy muszáj. Kinyomod és beállítod a szundit. Aludni már nem tudsz, de akkor is becsukod a szemed, a fejedre húzod a takarót és bujkálsz. Nincs oka, nincs mi vagy ki elől, de valahogy nem érzel késztetést arra, hogy nekiállj ennek a napnak is. A varázslatos iskolabusz című mesében a vörös hajú kisfiú mondata jut eszedbe: Ma se kellett volna felkelnem…

De felkelsz, mert 25 vagy és nem teheted meg, hogy a takaród alatt fekszel. Meg amúgy is, az elveid nem engedik, hogy ott bujkálj és ne akarj szembenézni az élettel. Életre születtél. Ki kell kelni az ágyból, nincs mese. 

A bal lábad teszed le, majd gyorsan vissza is húzod a szőnyegről. Nem csak azért, mert hideg van és utálod a hideget, hanem mert bal lábbal nem kelsz fel. Fogod a fejed és visszadőlsz, veszel pár mély levegőt és tudatosan kidugod a takaró alól a jobbat. Most már azért fintorogsz, mert hideg van és két lépésnyire van a meleg zokni. De eltámolyogsz odáig, a szemed zavarja a fény, a bőröd meg a hideg.

Reggeli rutin közben magadhoz öleled még az oltalmat adó takarót, aztán elengeded. Kávét főzöl, leülsz, iszod, miközben cigizel és felmész a facebookra. Üzenetek, értesítések. Az e-mail fiókodra csak csukott szemmel pillantasz rá. Hajnal kettőkor feküdtél le, mégis tele vagy üzenetekkel, mintha mindenkinek kéne belőled egy darab, de hát már neked se jut elég magadból. 

Sebaj, nagy levegő, nekiesel. Közbe nézed a híreket.

Két kisfiú, megszökött egy orosz oviból, hogy luxusautót vegyenek, pénz nélkül. Elkönyveled magadban, hogy biztos maffiózok gyerekei, hogy kakaó helyett vodkát kaptak vagy ha nem maffiózó csemeték, akkor most alapozták meg a helyüket az orosz maffiacsaládba.

Röhögsz, de továbbküldöd a hírt a legjobb barátodnak, aki cserébe felhasználónevet küld meg jelszót, az egyik új íródnak. 

Elhúzod a szád. Ott az újság, ami nem vicces és nincs kedved hozzá. De a tiéd a gyerek, te akartad, foglalkozni kell vele. Ki kell fújni az orrát, tisztába kell rakni. Viszont még nem sír, még ráér egy kicsit. Még betehetsz egy kis zenét. Aerosmith, mert ez ugrik be elsőre. 

A gyerekkel viszont nem húzhatod tovább. Elkezded letakarítani a koszos seggét, hintőporozod, fintorogsz, de csinálod és akkor a kicsit több, mint egy éves gyerek rád mosolyog. Frászt, inkább rád kacag, teli szájjal, szívből. Jön az üzenet a fotósodtól, hogy behívták a FIX tv-hez interjúra. Látod, hogy a Hősök Dj-je megosztotta az interjút, érkezik a hír, hogy OSG sajtóakkreditáció elfogadva. Te meg csóválod a fejed és röhögsz. Még mindig zombi vagy, még mindig nincs kedved semmihez, de ezek nagy dolgok és a legutáltabb reggelen jönnek, hogy bebizonyítsák mégis érdemes volt felkelni.

Kicsit persze elment tegnap a kedved az egésztől, talán azért utáltad ma, a szíved legmélyén az egy évesed. Mert hát láttad, hogy a WMN mit ért el fél év alatt. Irigy vagy. Te is azt akarod.

Oké, hátrányból indulsz, nem vagy D. Tóth Kriszta, hozzád nem ír Kormos Anett, nincs egy forintod se erre, csak lelkesedésed, az se mindig, csak többnyire. Az íróid is fiatalok, amatőrök, de csinálják. Többnyire csinálják. Baszogatod őket. 

Felállsz egy teáért.  Melegszik a víz, te meg nézed, mit igyál. Kamilla? Nem, így is olyan vagy, mint egy járkáló vízihulla, nem kell nyugitea. Borsmentához nincs kedved, gyümölcsből túl nagy a választék, nem vagy képes dönteni, aztán meglátod a Mandalát. Belső tűz felirat van rajta. Ez az! Az kell, hátha… Hátha felkelti a tüzet. 

Visszaülsz, írnod kell, de közbe tudod, hogy új részt is fel kell tenni a blogra, mert arra sokkal jobban kíváncsiak, mint arra, hogy mit hadoválsz itt össze a teáról meg a takaróról és a taknyos, szaros gyerekedről. 

Megint kételkedsz. Kételkedsz magadban, az írásban, abban, hogy valóban ez-e a te utad, hogy van-e értelme írnod és csinálnod. De tegnap rizottót is tudtál csinálni basszuskulcs, pedig azt hitted sose leszel képes rá és mikor sikerült, cikket akartál írni arról, hogy mindenre képes vagy. Hát most tökre nem úgy érzed. 

D. Tóth Kriszta, na ő mindenre képes. De te még most sem vagy D. Tóth Kriszta. Egy jó nagy hülye vagy. Ő elmúlt harminc, talán negyven is, fogalmad sincs, ezer éve ezt csinálja, kapcsolatai vannak és tapasztalata meg tapasztalt emberei, neked meg nincs. Ám ő is megküzdött érte és neked is meg kell szóval fejben két hatalmas pofon magadnak és essél neki és írjál bassza meg, mert ha nem írsz, sosem lesz elég tapasztalatod. 

Közbe örülsz a 18 évesednek is, akit VOLT-on szedtél össze. Te szerezted neki az első fotós karszalagot, te rúgtad seggbe, hogy csinálja meg facebookon az oldalát és neked írt üzit szinte először, hogy mi történt. Mikor elmondod a többieknek, azt kérdezik, hogy ez nekünk jó-e. Lefordítom a kérdést, ami igazából úgy szól, hogy: Kiadtad-e parancsba, hogy az újságot reklámozza? 

Nem és nem is fogom. Örülök a sikerének és ennyi. Ha akarja, megemlíti a gyereket, ha nem, akkor meg nem. Kicsit utállak ezért titeket, na. Miért nem örültök vele? Miért hasznot akartok húzni? Mi nem erről szólunk. Mi csapat vagyunk. Ezt akarom hinni. Ám nem vagyunk csapat és nem tudom, hogy kéne azzá válnunk. Nekem ezt nem tanították. Nem tanították meg, hogy kell szerkesztőséget vezetni. Beugrik, hogy talán itt az ideje a volt tanáromtól segítséget kérni. Utálok segítséget kérni, de kénytelen leszek. 

Tessék itt van megint egy csomó dolog, amit intézned kell és te a takaró alatt bujkáltál. Idióta vagy.

A belső tűz viszont működik. Felkeltett és mész javítani és foglalkozol a blogoddal meg az újsággal. Mert kell. Nincs mese. Te akartad. A te gyerekeid. A te olvasóid. Tartozol nekik.

Lehet, hogy nem a te utad, de ráléptél és menned kell. Majd az idő eldönti.

Csak nem akkor ha a takaró alatt bujkálsz. 

Steven Tyler még mindig jó pasi. 

Neked meg jobbnak kell lenned, mint D. Tóth Krisztának. Mármint nem jobb pasinak, hanem jobb nőnek, jobb szerkesztőnek és jobb írónak.