Maszlag

Mióta az eszemet tudom, biztos vagyok benne, hogy iszonyatosan szarul lettem összerakva.  

Míg más fél a fogorvostól, én vigyorogva ülök be hozzá, hogy kapja ki a bölcsességfogam.

Míg más szerelmes akar lenni, kutyát, macskát, kölyköket nevelgetni, addig én mindettől irtózva menekülök és nem értem, hogy akarhatja, meglátásom szerint, valaki ennyire elbaszni az életét.

Míg más szereti a családját, én többnyire hányingert kapok az enyémtől. Tegnap itt voltak a keresztszüleim, meg a két unokatesóm, de majdnem hisztériás rohamot kaptam, pedig csak pár órán át tartott az egész. Ki nem állhatom őket, ez van. Szomorú ezt leírni, viszont ez az igazság. Buták ráadásul gonoszak, mégis marha okosnak meg cselesnek hiszik magukat, ezt pedig képtelen vagyok elviselni. Szerencsére anya megígérte, hogy ebben az évben, ez volt az utolsó. Tudja, hogy hogyan is állok az öccséhez és a családjához. Ráadásul ő se tartózkodik túl sűrűn itthon. Néha-néha felbukkan, aztán újabb hosszú heteken át vidéken van. Én meg túlzottan megszoktam, hogy egyedül vagyok itthon és azt csinálok, amit csak akarok.

Míg más megelégszik és megalkuszik, addig én úgy érzem, hogy semmi sem elég.

Néha azt hiszem, skizofrén vagyok, vagy csak simán pszichiátriai eset, mert amennyire dühöngve tombolok, ugyanannyira tudok nyugodtan feküdni és élvezni a napfényt.

Egyik percben itt, a másikban meg ott.

Szeszélyes vagyok, mint az északi szél, vagy még annál is jobban.

Ráadásul mindent megélek és túlélek. Egyik percben a mélységben álldogálok, depressziósan, azt gondolva itt a vége mindennek és elég volt és nem akarom ezt tovább, de aztán egyik pillanatról a másikra megfordul a világ és nevetve táncikálom körbe a szobám. Néha még magamat is megrémisztem.

De erős vagyok és konok és sosem adom fel. A feladás egyenlő azzal, hogy kudarcot vallottam és lehet, hogy egy nagyon szar fából sikerült apáméknak megfaragniuk, de az tuti, hogy kemény volt az a fa(sz) maradjunk humorunknál ugye és nem arra lett teremtve, hogy elkorhadjon csak úgy.

Képtelen vagyok veszíteni, beérni a második hellyel, nem megy. Tök mindegy mi történik a világon, hajt valami, valami, amit még magam sem értek, de mennem kell és csinálnom valamit. Nyughatatlan a lelkem helye. Mert hát a lelkem már rég nem találom, ahogy a szívem se.

Én vagyok Lucifer, megmondta egy srác is, pedig csak egy pillanatra néztem a szemébe, sose beszéltünk. Lehetett benne valami, mert pár perccel később, a biliárdasztal mellett csak kijelentettem az ellenfelének, hogy neki drukkolok és, ha Lucifer mellette áll, ki is lehetne ellene ugyebár. Vesztésre állt. Akkor. Mégis nyert. Senki nem volt ellenne.

Jaj Istenem (sóhajt megint Lucifer), bepötyögni ezt… Semmi értelme. Értelmetlen maszlag vagyok, ahogy a gondolataim is azok. De valahogy jön és egy nagyon kedves alkoholista pszichomókus azt mondta nekem, hogy írjak, mert ez a dolgom. Megmondtam, hogy az a dolgom, hogy igyak vele, mire nevetni kezdett és közölte, hogy na ezt is írjam le.

Jó kislány vagyok. Leírtam.

Büszke vagy rám? Még most is szeretsz? Vagy csak nevetsz?