Születésnapomra!

Sz. Eszter vagyok, igen, ha egybe olvasod szeszter, nincs ebben semmi különleges, mától kereken negyed évszázados, BuTapösti lakos.

Van anyám is, apám is, mégse vagyok normális.

Azért humorom van, kérem, mert humor nélkül semmit nem ér ez az élet.

Csak egy fél sört ittam, mégis rímet faragok nektek, na, jó fejezzük ezt be.

Összegezzünk, hova is jutottam, a 25 évem alatt. Jézus. 25. Még leírni is rossz. Nem baj, mostantól mindenkinek azt mondom, csak 16 vagyok. Végülis mondhatom, hisz mikor megvettem azt a sört, elkérték a személyimet. Hogy mik nem képesek boldogságot okozni 25 évesen….

Kezdjük ott, hogy már a születésem pillanatában öngyilkos akartam lenni (vagy csak simán, már akkor is, béna voltam) és majdnem felkötöttem magam. Nem hagyták. Hálás vagyok érte.  Doki bácsi, köszi és sok puszi.

Megtanultam gyorsan sírni is, meg hisztizni, de aztán nevettem is ám, jó sokat (állítólag).

Ezekre én nem emlékszem, talán jobb is. Járni is elkezdtem, fecsegni, szóval rendes gyerek voltam.

Voltam. Már nem hiszem, hogy rendes vagyok, elvileg gyerek sem vagyok most már. Elvileg.

A helyzet az, hogy 16-nek érzem magam, nem 25-nek. Egyszerűen az agyam meg a személyiségem nem tudja követni a korom. Lemaradtam a fejlődésben. Viszont élvezem, hogy ez így van.

Azt hiszem 25 éves fejjel gondolkodva boldogtalan lennék és össze-vissza pánikolnék, meg kapkodnék. Nem élvezném az életet, a tavaszi napfény ízét, a hideg sörét. Nem érezném magam szabadnak. Talán ilyen agyrémek is rám jönnének, hogy pasi kell, kiskutya, jegygyűrű, esküvő. De ez olyan távol áll tőlem és remélem így is marad.

Kijártam egy rakás iskolát és szereztem egy csomó olyan embert, akiket imádok, akikért minden egyes nap hálás vagyok. Én még abba az elavult korosztályba tartozom, akit a szülei kitereltek a játszótérre, akinek nem csak a szél szórt homokot a szemébe, hajába, szájába, de legalább tanúsíthatom, hogy egy perc múlva tényleg véget ért, mert a bosszú édes volt, mikor kitisztult a látásunk és alattomos módon egy marék homok helyett, egy vödörrel támadtunk az ellenfélnek, mégse szólt ránk senki. Anyáink nem jajgattak és rohantak velünk orvoshoz miután betadineba áztattak minket egy órán át, ha nem volt bőr rajtunk szinte sehol, pedig csak biciklizni mentünk és komolyan mondom, a ház előtti fáramászás közben szinte drukkoltak, hogy essünk le a francba, hogy ők jót röhöghessenek az erkélyről, miközben kávéznak. Én még tudom milyen takaróból bunkert építeni, mobiltelefon nélküli világban élni, várni, hogy megszólaljon a kapucsengő, hogy megérkeztek a srácok a focipályához szóval én is indulhatok le. Hála Istennek, hogy 90’-ben születtem és nem később. Nekem a Moszkva tér, örökre Moszkva tér marad… Nem mintha lenne összefüggés, de ennek az irománynak nem is ez a lényege.

Megtanultam szeretni, azt hiszem eddig ez a legnagyobb teljesítményem. Mindenki azt hiszi, hogy ez könnyű dolog, de nekem sosem volt az. Mármint… az állatokat szerettem mindig, sőt rajongok értük, legyen ló vagy darázs, na de az emberekkel sokszor hadilábon állok. Szeretek egyedül is lenni, meg szeretek társaságban is lenni, de érzék kell hozzám és tudni kell, hogy mikor kell békén hagyni és nem rávenni arra, hogy antiszociálisból szociálissá váljak, egy zuhany, meg egy arcrajzolás (sminkelés) alatt. Szerencsére mindenki tudja ezt, akit a családomba választottam. Ti szerettek szeszélyesen is. Én meg nem győzök elég hálás lenni ezért.

Megtanultam táncolni az esőben, mert annál nincs is jobb. Mikor mindenki más menekül, hogy ne ázzon el, te már csak azért is kiállsz, hogy csöpögjön mindenedből a víz és hiába néznek őrültnek érte, én őket nézem őrültnek, mert rohangálnak, mint a mérgezett egerek, ahelyett, hogy élveznék az esőt.

Átadom magam immár a daloknak és a történéseknek. Nem kapálózok. Felesleges. Hiszek a sorsban. Hiszek abban, hogy mindennek oka van, hogy a rossz dolgoknak is meg kell történniük és meg kell őket élnünk, mert hát, ha minden csak jó lenne, annak nem volna semmi értelme.

Igen, rájöttem, hogy szeretem a rosszat, a sötétet, a horrort, a bolondokat. Valahogy sokkal izgalmasabbá teszik ezek a dolgok az életet. Legalábbis 25 év tapasztalata, ami még mindig édes kevés, ezt mondatja velem. De az ember attól is ember, hogy rossz. Egy embert pedig, ha szeretek, akkor nem csak azért szeretem, mert cuki vagy kedves, esetleg okos meg vicces. Ha szeretek, akkor is szeretnem kell, ha épp hisztis és fáradt és türelmetlen és részeg és sír vagy csak simán fárasztó. Hisz az is ő. Nem szabad senkit sem részeire bontani. Nem szabad csak a jóba kapaszkodni, sőt sokkal tanulságosabb, ha a rosszat ragadjuk meg. Az keményebb, ott igazán küzdeni kell és ha úgy nyersz, akkor az igazán felüdítő élmény, mert az az igazi győzelem. Igen, nekem ha kell egy ember, akkor az egész pakkal kell.

Szeretem magam, pedig nem vagyok könnyű ember és néha tényleg vitatkozom saját magammal is, meg elküldöm magam a francba, illetve szívesen húznék be néha egyet-egyet, abba a kemény fejembe, de a saját rossz dolgaim is szeretem. Azt hiszem ez komoly teljesítmény, mert az emberek nagy része nem szereti magát, sőt nem is tud magáról szinte semmit. Én azt gondolom, hogy nagyjából tisztán látom milyen is vagyok. Persze meglepetést még most is tudok magamnak is okozni, na meg, mindig tanul az ember valamit, de azért előrébb járok, mint egy átlag 25, akarom mondani 16 éves.

Tudom, hogy rettenetesen makacs vagyok, azt is, hogy borzalmasan türelmetlen, iszonyatosan kemény fejű és mindig nekimegyek fejjel a falnak, mert ha valami egyszer a kobakomba vettem…. Szeszélyes is vagyok és néha brutálisan őszinte.

Bár az őszinteség luxus ebben a világban, mégis úgy döntöttem, mindig mindenkivel szemben meg fogom engedni magamnak ezt. Dönthettem volna másképp is, talán jobban jártam volna, de így érzem jónak. Ez meg az én döntésem és ezáltal az én felelősségem is.

Mert igen, hiszek abban is, hogy az én életem, az enyém és senkit nem okolhatok azért, ha félresiklik, csak saját magamat. Persze ezerszer könnyebb lenne néha másra mutogatni, de azzal magam köpném szembe. Én meg szeretek magammal jóban lenni.

Persze az is igaz, hogy néha botlok és nem úgy csinálom a dolgokat pár percig, ahogy az elveim szerint kéne, de gyorsan észbe kapok. Legalábbis remélem.

Az is igaz, hogy egy igazán elcseszett humorom van, de van, igaz az is,hogy azért, akiket a kőszívembe véstem, azok örökre ott maradnak és bármit megteszek értük. Kicsit kattos is vagyok, jó, nem is kicsit, de ezt is inkább pozitívként élem meg, mint negatívnak, ahogy pedig látom a környeztem is így van ezzel, akkor is, ha néha három perc alatt le bírok fárasztani bárkit.

Rettentő energiatúltengésben szenvedek, gondolom ez is abból fakad, hogy sikerült kosnak születnem, így állandóan csinálnom kell valamit. Muszáj, annyira muszáj, mint levegőt venni.

De mivel mindent kell csinálnom és lehetőség szerint egyszerre, így kissé minden macerás is. Már írtam valamikor, hogy én ugyan imádom a káoszt magam körül, na de a környezetem ezt nem kifejezetten tolerálja, mert egyik dologról ugrom a másikra és nem tudnak követni, ami engem meg fel tud pillanatok alatt bőszíteni, hisz nem értem, hogy ők mit nem értenek és miért nem tudják követni, a tempóm…. Hát ez van.

A toleranciával is vannak bajaim, a buta, rosszindulatú, üresfejű, okoskodó seggfejeket, a reggeli buszon az ajtóban megálló nyugdíjasokat (csókolom kérem, ne a reggeli csúcsba tessék má’ menni a tekkóba kifliért, hanem két busszal később, mert mi sietnénk suliba, munkába satöbbi, ön meg ráér, na de ha mégse ér rá, mert éhes, én megértem, de a nyugdíjasok nem csak az ajtóban utazhatnak, megengedi a tömegközlekedés szabályzata, hogy beljebb mehessenek a 65 év felettiek is, még abban az elképesztő esetben is, ha épp nincs hely beljebb, bár akkor tudjuk, hogy bárkin átgázolva hajlamosok önök bemászni a legkisebb résekbe is, tisztelet a kivételnek természetesen) a Miss 14 éves picsákat, akik abban mérik a barátaikat, hogy milyen telefonjuk van és hány pasassal feküdtek már le, a műmájer Janikat, akik szent meggyőződése, hogy minden nő oda van értük, nem tudom tolerálni. És sajnos lakatot sem bírok tenni a számra, pedig tudom, hogy az a bölcs, aki hallgat, de 16 évesen még nem lehetek ennyire én se bölcs na…

Hát igen nagy és lepcses szám van… De mellé van önkritikám is. Juhééé!? Ezek most kiegyenlítik egymást ugye? Vagy nem?  Őszintén? Nem kifejezetten érdekel, csak hallottam, hogy az egyensúlyra kell törekedni… Aztán néha elgondolkodom azon, hogy ha már a tévében asszondják, lehet benne valami, majd eszembe jut, hogy a tévébe Győzikét is mutogatják meg Berkit, tuti, hogy rájuk nem szabad hallgatni.

Hálás vagyok, hogy tudom a csirke nem a boltban terem, hogy láttam malacot élőben a nagyszüleimnél vidéken, hogy jártam mezőn is és az én drága szüleim nem plázába vittek kirándulni.

Hálás vagyok a nagypapámnak, aki elvitt az erdőbe őzet lesni, a Tiszába fürdeni, a kertbe szilvát szedni,  pedig akkor még fintorogtam a pálinkára és aki megtanított sakkozni meg egy rakás népdalra is. Hiányzol.

Hálás vagyok a nagymamámnak is, aki csak sátán néven fut nálam, mert tudom, hogy milyen ember nem akarok lenni.

Hálás vagyok az apukámnak, mert nála lazább őrültet nem ismerek. Sosem felejtem el, hogy télen kabátot kell venni, ezt egy életre megtanítottad nekem, még ovis koromban, mikor mínusz húszban kivertem a hisztit, hogy márpedig én akkor is szoknyába és szandiba megyek óvodába. Megengedted. Többet eszembe nem jutott, hogy otthon hagyom a kabátom. Persze anya veszekedett veled, de valljuk be a sajátos nevelési módszered működött, akkor is, ha mindenki hülyének nézett érte téged. De neked volt igazad. Míg más gyereke hisztizett reggel a kabát miatt, én onnantól olyan voltam, mint a kisangyal. Remélem tudod, hogy te vagy az egyik legjobb barátom még most is.

Hálás vagyok az aggódó anyukámnak is persze, aki még mindig tudni akarja, hogy hova megyek, kivel, na meg, hogy mikor jövök haza. Az őrületbe kergetsz a „ne menjél sehova este” felkiáltásaiddal és az állandó sopánkodásoddal, de tudom, hogy neked ez is a dolgod. Hidd el, hiába morgok, hogy 25 évesen hagyjál már, majd jövök, amikor én akarok, valahol titkon imádlak érte, mert tudom, hogy sok mai tizenévesért nem aggódnak ennyire. Csodás vagy, akkor is, ha sokszor veszekszünk, mert nálunk két különbözőbb gondolkodású ember nem is lehetne egy családba, de tudom, hogy igazából te neveltél és ez a feladat egyedül rád hárult, mert hiába van mindig mellettem apa, ő, tudjuk mindketten, hogy nem tipikus apa, hisz ő is a legjobb barátjaként kezel engem, nem a gyerekeként. Te voltál mindig a rossz zsaru, aki szabályozni próbálta a szabályozhatatlant, de azt hiszem jól csináltad, mert nem csak apám szabadszelleműségét tanultam el, hanem azt is ellestem tőled, hogy milyen rendben dolgozni és néha, szükség esetén összeszorítani a fogam és akkor is csinálni valamit, ha már nagyon az Istenke csessze meg fázisban vagyok. Ha nem így lenne, most nem lenne meg a diplomám, mert úgy otthagytam volna az egyetemet mint a sicc, már akkor mikor átléptem a küszöböt, mert tudtam, hogy világ katasztrófái itt egyesültek, de te nem hagytad. Szeretlek mumi.

Hálás vagyok neked is drága Budapest, mert te is neveltél engem és tanítasz a mai napig. Na meg komolyan, nálad mókásabb helyet nem tudok. Se szebbet. Elfogult vagyok tudom. De 25 éve adsz otthont nekem. Olyan vagy, amilyen, a te hibáid is szeretem. Hogy ne szeretném, mikor itt vannak a legjobb bulik, a legjobb kocsmák, a legjobb barátok, itt vannak a legjobb nyarak, tavaszok és még a telet is itt élem túl. Hogy egy Kiscsillag dalt idézzek: Örökre szívembe zártalak!

Hálás vagyok neked Isten ostora, mert olyan türelmesen bánsz velem, mert tudsz mindent, amit én nem és, mert amit meg én tudok, azt te nem, így a kapcsolatunk sosem lesz unalmas. Lassan a 8. évünk tapossuk drága barátom és tudom, hogy néha az őrületbe kergetlek, de köszönöm, hogy nem adod fel és mindig számíthatok rád. Te tartasz a földön és tudom, hogy ez kemény meló, szóval köszönöm (remélem mondom neked ezt eleget).

Én édes mérlegem, pszichomókusom, fröccsös és koncertestársam. Néha kihozol a sodromból, de te vagy az egyetlen, akire 10 percnél többet is hajlandó vagyok várni (egyszer még megbosszulom, hogy állandóan késel, tudod, hogy türelmetlen vagyok és gyűlölök várni), mert tudom, hogy ha némi türelmet tanúsítok valami hihetetlen hepajba keveredünk. Édes drága lelkiismeretem, néha nagyon tudlak utálni, mert nem csak nézel, látsz is, de ha nem így lenne, nem lennél az egyik legjobb barátom. Művésznő ön állandóan motivál, de remélem tudja, hogy egyszer úgyis ön fölé kerekedek. Ez nagyon hajt. De tudod, akkor szeretlek igazán, amikor bunkó vagy másokkal, hisz olyankor érezlek igazán a magaménak. Idén újra beköltözünk a Parkba, ígérd meg!

Na és itt vagy te, te drogos kurva (csak házivicc), remélem hamar visszaköltözöl Pestre! Hiányzik az okos fejed, a hétköznap hajnalig tartó piálások, a gondolkodás az élet nagy kérdéseiről és a szarni rá mindenre életérzés, hisz mit törődjünk mi kis porszemek a világ dolgaival ugye? De azért mégis törődünk. Veled szeretek a legjobban bulizni party arc, de idén nem megyünk az egészségügyis sátorba Volt-on, akkor se, ha szexi a dokibácsi. Alig várom.

Jack Sparrow kapitány, öntől tanultam meg választékosan káromkodni és bevallom, eme tudásnak mai napig hasznát veszem. Szeretem, hogy hiába ismerlek immár 13 éve, ugyanúgy tudunk hülyülni, mint mikor 13 évesek voltunk. Szeretem, hogy nincs sértődés köztünk, nem zavar, ha szajhának hívsz, hisz téged se zavar, hogy tróger pöcsözlek. Mi azt hiszem így mutatjuk ki, hogy szeretjük egymást. Sokat jelent, hogy belehúztál Angliába, hogy végezz a melóddal és itthon tudj lenni a szülinapomon. Meghat, de tényleg! Te bizonyítottad be, hogy bárkiből lehet bármi. Inspiráló a példád és bármit is mondasz, te vagy az egyik legjobb ember, akit ismerek.

Kedvenc pultosom, lenyűgöz, hogy mennyit tudsz beszélni, de közben a kezed is jár és hiába egy kisregény az életed, követed az enyémet is. Szeretem a Jack kólád, azt, hogy sokáig nyitva maradsz miattam, ha felhívlak, hogy megyek, bírom a hajnali telefonokat is, hogy ki vagy bukva és menjek már át a város másik végébe. Tudod, hogy megyek… Egy újabb legénybúcsús társaságot bevonzunk megint? Hisz mindennek oka van. Annak is, hogy 2,5 óra ismertség után felajánlottam, költözz hozzám. Két és fél óra után akkor hagytad abba először a folyamatos beszédet. De az egész bárban megállt a levegő. Főleg Isten ostorában, mert ő tudja, hogy ilyet én nem sok embernek mondok. Két és fél óra alatt elérted, hogy neked úgy mondjam, hogy józan vagyok és komolyan gondolom.

Szeretlek téged is bumeráng, bár egyre kevésbé, na de a toleranciaküszöböm bőséggel kihúztad. Sajnálom, hogy így alakulnak a dolgok, de ez van. Talán az összekötött lelkek is elszakadnak egymástól néha.

Drága öcsém, két éve nem beszélünk, mert 22 év alatt egyszer nem vittem el helyetted a balhét. Meguntam a gonosz boszorka szerepet akkor, behisztiztél, mert el vagy kényeztetve, én meg megmondtam, hogy bekaphatod. Azért néha még gondolok rád, megbocsátottam mindent és csak a szépen merengek. Tudom, hogy ha eljön az ideje, egyszer még úgyis találkozunk.

Boldog ember vagyok. Azt hiszem, 25 évesen ezt tudom felmutatni. Ha ez nem elég, akkor nem tudom mi az elég. Persze még van egy csomó dolog, amit meg kell tennem és a lottó ötöst se utasítanám vissza, de összességében elégedett vagyok. Mindenem megvan, ami fontos.

Hisz, ha ezt az 5 oldalnyi kuszaságot elolvastad, kedves olvasó, ha megtiszteltél ezzel, akkor mi okom is lehetne panaszra?

Köszönöm neked. Köszönöm nektek.

Nagy utazás

Suhan a busz, ülsz rajta, a homlokod a hideg és koszos üvegnek döntöd, nézed az éjjeli fényeket, a füledben pedig dübörög a zene.

Nem gondolsz semmire, mégis ott van benned minden.

Mosolyogsz, néha keserűen, néha meg olyan vidáman, hogy fel is kuncogsz, ha visszaemlékszel, mi is történt az éjjel.

Néha részegen, kábultan utazol, lebegsz és repülsz, pedig a BKV nem repül, de te úgy érzed. Egy kicsit a füled is zúg, a fejed is húz, ez mégis mókás, mert ahogy körbenézel, a kapaszkodók és ücsörgők közt rájössz, hogy nem vagy ezzel egyedül. Talán még az ellenőr is ivott éjjel. Talán a sofőr is, bár reméled, hogy nem. Túl sokba kerül a bérlet, hogy miatta törd ki a nyakad. Az egész busz lüktet, úgy ahogy a fejed fog másnap.

Néha sírni támad kedved, mert azért mentél el otthonról, hogy menekülj, a saját démonjaid elől. Te is tudod, hogy mindig megtalálnak, a buszon meg úgyse fogsz sírni, mert, hogy is nézne az ki szombaton hajnal 3-kor… Minek is sírni? Hisz most minden olyan jó, nem?

Na meg amúgy is már tavasz van, jön a meleg, szépen lassan, de jön, ahogy jön a nyár, jön a fröccs, jön a zene és igen, újra nevetsz.  Hisz ezért élsz, ezért a pár hónapért, a tél után, ami megőrjít.

Az én véremben már zsibong, én már érzem és türelmetlenül várom, mert tudom, hogy ez is egy csodás nyár lesz, amit csodás emberekkel töltök el. Újra el fognak varázsolni a napfényben ezerszer, a sötétben meg még annál is többször.

Sopron újra vár, Budapest meg soha nem hány ki magából.

Hála az égnek, hisz ez a csodák országa, a csodák városa.

Szeretlek életem, szeretlek és hálás vagyok neked, mert tudom, hogy a télért kárpótolsz. Érzem, hogy megint minden őrülten fog pörögni, hogy ide-oda kapkodom majd a fejem és rettenetesen sokat fogok nevetni. És ezt neked köszönhetem. Ahogy az éjszakai buszozást is. Mindig hazaviszel, részegen is. Vigyázol rám, én meg ámulok és bámulok, ki az ablakon. Ígérem, idén is így lesz. Ha velem maradsz, én veled maradok Buda, hazatérek hozzád mindig Pest. Csak szeress, engem szegény bolondot.

Maszlag

Mióta az eszemet tudom, biztos vagyok benne, hogy iszonyatosan szarul lettem összerakva.  

Míg más fél a fogorvostól, én vigyorogva ülök be hozzá, hogy kapja ki a bölcsességfogam.

Míg más szerelmes akar lenni, kutyát, macskát, kölyköket nevelgetni, addig én mindettől irtózva menekülök és nem értem, hogy akarhatja, meglátásom szerint, valaki ennyire elbaszni az életét.

Míg más szereti a családját, én többnyire hányingert kapok az enyémtől. Tegnap itt voltak a keresztszüleim, meg a két unokatesóm, de majdnem hisztériás rohamot kaptam, pedig csak pár órán át tartott az egész. Ki nem állhatom őket, ez van. Szomorú ezt leírni, viszont ez az igazság. Buták ráadásul gonoszak, mégis marha okosnak meg cselesnek hiszik magukat, ezt pedig képtelen vagyok elviselni. Szerencsére anya megígérte, hogy ebben az évben, ez volt az utolsó. Tudja, hogy hogyan is állok az öccséhez és a családjához. Ráadásul ő se tartózkodik túl sűrűn itthon. Néha-néha felbukkan, aztán újabb hosszú heteken át vidéken van. Én meg túlzottan megszoktam, hogy egyedül vagyok itthon és azt csinálok, amit csak akarok.

Míg más megelégszik és megalkuszik, addig én úgy érzem, hogy semmi sem elég.

Néha azt hiszem, skizofrén vagyok, vagy csak simán pszichiátriai eset, mert amennyire dühöngve tombolok, ugyanannyira tudok nyugodtan feküdni és élvezni a napfényt.

Egyik percben itt, a másikban meg ott.

Szeszélyes vagyok, mint az északi szél, vagy még annál is jobban.

Ráadásul mindent megélek és túlélek. Egyik percben a mélységben álldogálok, depressziósan, azt gondolva itt a vége mindennek és elég volt és nem akarom ezt tovább, de aztán egyik pillanatról a másikra megfordul a világ és nevetve táncikálom körbe a szobám. Néha még magamat is megrémisztem.

De erős vagyok és konok és sosem adom fel. A feladás egyenlő azzal, hogy kudarcot vallottam és lehet, hogy egy nagyon szar fából sikerült apáméknak megfaragniuk, de az tuti, hogy kemény volt az a fa(sz) maradjunk humorunknál ugye és nem arra lett teremtve, hogy elkorhadjon csak úgy.

Képtelen vagyok veszíteni, beérni a második hellyel, nem megy. Tök mindegy mi történik a világon, hajt valami, valami, amit még magam sem értek, de mennem kell és csinálnom valamit. Nyughatatlan a lelkem helye. Mert hát a lelkem már rég nem találom, ahogy a szívem se.

Én vagyok Lucifer, megmondta egy srác is, pedig csak egy pillanatra néztem a szemébe, sose beszéltünk. Lehetett benne valami, mert pár perccel később, a biliárdasztal mellett csak kijelentettem az ellenfelének, hogy neki drukkolok és, ha Lucifer mellette áll, ki is lehetne ellene ugyebár. Vesztésre állt. Akkor. Mégis nyert. Senki nem volt ellenne.

Jaj Istenem (sóhajt megint Lucifer), bepötyögni ezt… Semmi értelme. Értelmetlen maszlag vagyok, ahogy a gondolataim is azok. De valahogy jön és egy nagyon kedves alkoholista pszichomókus azt mondta nekem, hogy írjak, mert ez a dolgom. Megmondtam, hogy az a dolgom, hogy igyak vele, mire nevetni kezdett és közölte, hogy na ezt is írjam le.

Jó kislány vagyok. Leírtam.

Büszke vagy rám? Még most is szeretsz? Vagy csak nevetsz?

Bumeráng, antikrisztus

Hát igen… Mindig visszajössz, mint a bumeráng, hiába hajítalak el, állandóan azon kapom magam, hogy már megint itt vagy, megint a kezemben. Április van, a bolondok hónapja, az én hónapom és talán újra a miénk lesz, mert bolond módon megosztom veled, ezt az újabb pár hetet. Tovább úgyse fog tartani, tudom, hidd el, nem lesz semmi más. Te is bolond vagy, de te nem abból a kedves fajtából való, mint a legtöbb ismerősöm, inkább abból a depressziós, őrjöngő mégis lenyűgöző fajból szabadultál ki, akiknél sosem lehet eldönteni, hogy vajon a következő lépésük nem az lesz-e, hogy kirohannak egy busz elé vagy átvágják valakinek a torkát. Ha pedig megtennéd, és öngyilkos lennél nem tudnánk eldönteni, hogy sírjunk vagy fellélegezzünk, azt sóhajtva, hogy te úgy sem erre a világra való vagy.

Mégis szeretlek, mindig hiányzol, hiába dühítesz fel, mert amennyire kiidegelsz ugyanannyira le is nyűgözöl. Szeretem nézni egy sör mellől az ámokfutásod. Megnevettet, hogy mindenki le akar állítani, hogy azt hiszik ők meggátolhatják, hogy a Deák tér közepén reggel nyolckor segg részegen átkozódj, miközben sírsz és rúgsz és harapsz és karmolsz, majd térdre veted magad, akár egy hisztis gyerek, pusztán azért, mert haza akartunk vinni és nem engedtük, hogy újabb sört igyál. Ennek majdnem egy éve. Mégse vagyunk előrébb. Ez valahol megnyugtat.

Azt mondtad még a skorpiók havában, ami ugye a tiéd, hogy a lelkünk egyszer egybefonódott. Jó, jó, na de hol is van a mi lelkünk életem? Hol a boldogságunk? Bár a mi legjobb kérdésünk, hogy hol a sörünk…. A sör, a mi boldogságunk.

Bár ne ösztönösen cselekednék veled szemben, de hát világ életemben ösztönösen tettem mindent. Nem tudom, hogy kell másképp, képtelen vagyok használni a tudatom. Nőből vagyok, hülye vagyok.

Már akkor tudnom kellett volna, hogy valami nem oké, mikor három napig folyamatosan Hiperkarmát hallgattam.

A Hiperkarma jel számomra. Úgy cselekszem tőle, mintha Bérczesi drága összes eddig lenyelt drogja, piája, fájdalma, öröme a zenéjén keresztül átszivárogna a véráramomba. Lebegek és jó, mert nevetek, de aztán hülyeséget teszek.

Mondjuk, írok neked. Aminek semmi értelme. De tudni akarom, hogy jól vagy, mert a barátom vagy, mert fontos vagy nekem. Aztán persze tudom, hogy mi a vége. Az egekig felbaszod az agyam, mert kihasználod, hogy április bolondja vagyok, én meg ordítok, aztán lenyugszom, miután hatszor elátkoztalak és kijelentem, hogy soha többet, de úgyis tudom, hogy nem itt van ennek a vége.

Te vagy az antikrisztusom, a keresztem, amit nem akarok cipelni, nem akarom, hogy te ördögként a vállamon ücsörögj, de azt se tudom, hogy tüntesselek el. Még nem tudom, de keresem a kiutat.

Tudom, hogy újabb fekete felleg jön majd, te fekete boszorka, de addig élvezem, hogy itt vagy és pálinkaködbe veszek.