Még négy kéz és megváltom a világot…

"Mindenekelőtt a cselekvés a fontos, a célok ugyanis csak látszólagosak, önkényes állomások, és magad sem tudod, hová mész. (...) Nem tudhatsz előre semmit az egyes állomásokról, ezek csak szavakban léteznek. Egyedül az iránynak van jelentősége. Az a fontos, hogy haladj valami felé, nem pedig az, hogy meg is érkezz, mert úgysem érkezünk meg soha sehová, csak halálunkban."

 Antoine de Saint-Exupéry

www.empowermagazine.com

Sejtettem, hogy áprilissal beindul az élet, na de, hogy ennyire…

Hétfő van és lóg a nyelvem, fáradt vagyok, mégis vigyorgok, mint valami eszement. Per pillanat annyira élvezem a munká(i)m, hogy eszembe se jut panaszkodni a hétfő ellen, akkor sem, ha teljes fordulatszámon kell pörögnöm.

Kezdjük az elején.

Szerdán betöltöttem a 26. életévem és pont aznap találtam két ősz hajszálat, szóval futottam a drogériába hajszínezőért, így ismét vörösesbarna vagyok, amit imádok.

Ezen kívül, nem történt semmi világrengető április 20-án. Megéltem a 26-ot és nem változtam semmit. Boldog vagyok. Elégedett. Úgy érzem, minden jó irányba fut, jó sínen van az életemnek hívott kisvonat. Azt csinálom, amit szeretek, olyanok vesznek körbe, akiktől erőt kapok és rengeteg vidám, felejthetetlen percet. Néha még engem is meglep, hogy ami pár éve még elérhetetlennek tűnt, most mind itt van a markomban. 26 évesen van egy tök jó munkám, amiért fizetnek, van egy egész zenekarom, akiket menedzselek, akikben hiszek és akiket imádok. Nem mellékesen van egy saját újságom, ami még mindig döcög, de az én gyerekem, a kis taknyos, esetlen szerencsétlenség és oda vagyok érte, akkor is, ha néha nem érzi.

Persze még mindig a barátaimért és a szüleimért vagyok a leghálásabb. A barátaimért, akik már szerda este 19-kor megpróbáltak leitatni, de tényleg immunis vagyok a Jack Daniles-re, hiába kérik duplán vagy triplán. Hálás vagyok azért a sok-sok ölelésért, amit aznap kaptam, hogy olyanok is eljöttek megünnepelni a szülinapom, akiket alig ismerek, mégis vették a hét közepén a fáradtságot és felköszöntöttek.Ráadásul egy nagyon kedves Izlandról sráctól, akivel november óta sikerült összebarátkoznom kaptam egy különleges kis üveget, benne izlandi piával és valami bottal, amit soha, de soha nem fogok felbontani. Oda vagyok érte.

Björk-ös itóka :)

Csütörtökön zenekarral volt meeting, meg van az első beteg rajongója a srácoknak :D Imádnivalóak voltak, hogy mind felköszöntöttek, haladtunk is persze egy kört, új klip fog készülni, új logó, új promóciós anyag. Újra kitalálunk mindent és remélem így sikerül sínre kerülni. Egy csomó mindent megtudtam az énekesünkről egy kis találka utáni sörözgetés után és rájöttem, hogy ezek a srácok annyira emberiek, annyira rendben vannak, hogy az hihetetlen és olyan sokat kell még róluk tanulnom. De menni fog. Mennie kell.

Aztán az van, hogy még pénteken visszakaptam a gépem és aznap meg is keresett minket a Sugarloaf együttes sajtósa, hogy mi lenne, ha írnánk a zenekarról vagy interjúznánk velük. Hát, hogy a fenébe ne??? Oké, a csillaguk úgy tűnik leáldozóban van, de az, hogy egy pár éve csúcson lévő zenekar, keresi az én kicsi, csöpp újságom, hogy a csúcsot megjárt sztárokkal interjúzzunk, az igenis durva.

Tehát ma mennek is az embereim kiküldetésre és alig várom, hogy milyen lesz a visszajelzés. 

Persze most van a Nagy-szín-pad verseny, ahol Esti Kornél fellép, akiket kedvelek elég erőteljesen, tehát lehet, ma megtaláltok az Akvárium klub pultjánál, ha sikerül időben végeznem mindennel (talán könnyebben menne, ha nem nektek pötyögnék, de ez most kikívánkozik…).

Aztán szombaton részt vettünk egy zártkörű divatbemutatón. Én a rock and roll csitri, csini ruciba bújtam és divatbemutatóra mentem, sőt azt is bevallom, hogy marhára élveztem. A Magyar Nemzeti Múzeumban, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül került megrendezésre, A selyem útja című divatbemutató, ahol láthattuk a Szaju design, a Youjia Jin illetve Katti Zoób  által tervezett ruhákat. 

Az egyik kedvenc darabom.

Youjia Jin pedig el is rabolta a szívem, a többnyire fekete és szürke színekben pompázó, ám így is mesés darabjaival. Minden ruhadarab egyszerű, letisztult és mégis van egy-egy apró csavar bennük, ami ellenállhatatlanná teszi a kollekciót. Hát igen, valószínűleg érdemes csini ruciba bújni. 

Nem mellékesen ismét elkezdtem instagramozni, bár nem vagyok egy nagy bűvész, hisz botrányos módon taszítom a technikát és fotózni se tudok, de azért igyekszem belejönni és „menő” blogger, újságíró (kit akarok átverni, egy mezei kiscsaj vagyok csak…) leszek én is. Vagy nem… Azért ha valakit érdekel, itt követhet.

Hiányzott a gépem és most kitaláltam egy csomó mindent, hogy ezen a blogon mit csináljak. Rácuppantam pár youtube vlogerre, és merítettem pár ötletet, amit ide át fogok hozni és írásban megvalósítok, aztán persze lehet, hogy ez csak nekem érdekes. 

Intézkednem kell ezerrel, de ha valaki ad még két kezet és két gépet, úgy érzem képes leszek a világot is megváltani.

Miért nem tudsz nemet mondani?

Igen, ma újabb négy órás alvás után a tükörbe nézve, ezt kérdeztem magamtól: Miért nem tudsz nemet mondani? Miért? Te idióta! Hát már így is szponzorálnia kéne egy kávés cégnek, meg egy korrektor gyártónak, te meg mit csináltál megint? Na mit? Bevállaltál megint valamit!

Szóval az van, hogy zenekart is menedzselek immár. Hát kellett ez nekem?

Első blikkre, határozottan nem. És mégis… 

Mégis, mert ez egy lehetőség, olyan, amit ha elszalasztok, örökre megbánok.

Tudja mindenki, aki olvas, hogy a zene az a mindenem, akkor is, ha nem tudok zenélni. Zenészek közt mozgok most is a munkám miatt, csak a másik oldalon dolgozom.

Bőven elég lenne, hisz így is néha a telefonommal alszom, a szárazsampon a legjobb barátommá vált, egy hete nem voltam boltba, hogy kaját vegyek, csak tejért ugrottam le, mackónadrágban, kócosan, smink nélkül, mert eljutottam oda, hogy nincs 10 percem arcot rajzolni. Nincs kedvem felöltözni arra az öt percre, majd vissza, mikor hazaérek, hiszen itthonról dolgozom. 

Ami elvileg könnyebbség lenne, gyakorlatilag azt hiszem rosszabb. Mert így nem kell reggel embert faragni magamból, nincs fél órám arra, hogy míg úton vagyok otthonról a munkahelyemre átgondoljam a dolgaim. 

Ott a blog, az újság, a munka, az életem és elfogyott a 24 óra, ami egy napra jár.

Viszont rájöttem, hogy az emberi szervezet kb. bármire képes. Négy óra alvás néha még sokká is vált. Hajat mosni se szükséges heti kétszer, elég az egy és az evést is túlértékelik az emberek.

Mégis érzem, hogy vészes időhiányban szenvedek.

De továbbra is, az a fajta szemét dög vagyok, akit ez nem érdekel. Majd én megmondom, hogy egy nap hány órából áll és kész. 

Talán ennek köszönhető, hogy amikor kb. 1,5 hónappal ezelőtt a kedvenc ivóm egyik tulaja odajött hozzám, hogy tudunk-e beszélni, rávágtam, hogy persze. Az a jéger se kellett volna, biztos attól voltam ilyen kis könnyed. Naiv. Ostoba.

 

Érdekes, évek óta egy kocsmában ülünk, de sose beszéltünk egy szót sem, miközben a másik tulajúrral meg mondhatni haveri kapcsolatban állunk.

Ám eljött ennek a napja is.

Tudtam, hogy zenél is, hogyne tudtam volna, de, hogy kerek perec rákérdez, hogy zenekar menedzseléssel foglalkozom-e? Magamban jót röhögtem. Nem, nem is volt tervbe véve. Nem is értek hozzá. Hízelgő, na de na…. 

Másnap már ismerősök voltunk és koncertet szerveztem nekik, ami össze is jött.

Szombaton egy újságos meeting lezavarása után, már egy teljes zenekar nézett velem farkasszemet.

Aztán már e-mail címem van.

Kopogtatok az összes ajtón, hogy engedjenek be minket, de egyenlőre nem jön össze, ami bosszant. Nem szoktam hozzá a nemekhez.

Most meg ülök itt, találtam tíz percet írni és azon gondolkodom, hogy a frászkarikába csöppentem bele ebbe az egészbe? Miért csináltam? Milyen indíttatásból? Normális vagyok? Jó lesz ez nekem?

Ilyenkor pedig megszólal valami belül, hogy igen, jó lesz. Oké, hogy groupie akartam lenni, de azért ez se rossz. Kicsit ráz a hideg, kicsit ijedezem (na jó kurvára beparáztam, ha őszinte akarok lenni) és mégis azt hiszem, hogy ha segítek és ők tanítanak, akkor minden jó lesz.

De elég ennyi? Elég a hit magamban? Bennük?

Kiderül.

Ám valahogy minden azt súgja, hogy a legjobb irányba haladok velük. Tegnap koncerteztek én meg úgy izgultam értük, mintha nekem kéne énekelnem, aminek tutira nem lenne jó vége. De miközben figyeltem őket, az apróbb bibik ellenére is, azt gondoltam, hogy ezek a srácok marha jók. Elsőre nem estem bele a zenéjükbe, tegnap viszont rájöttem, hogy képes vagyok rajongani azért, amit csinálnak és ahogy csinálják.

Elbűvölőek, nincsenek elszállva, első hallásra fura tényleg a zenéjük, de minél többet hallgatom őket, annál jobban látom, hogy mivé akar ez az egész összeállni és azt akarom, hogy jövőre egész nyáron színpadon legyenek, mindig, mindig, mindig. Mert megérdemlik.

Szóval drága olvasók, immár nem csak a Más Nézőpont főszerkesztője, hanem a Continoom nevű zenekar menedzsere is vagyok.

Ha meghallgatjátok őket megköszönöm, ha kedvelitek az oldalukat (itt) azt még jobban. Instagramon is lehet őket követni, ha ide kattintotok. Sokat segítenétek vele.