 |
| Fotó: We heart it |
Szülinapod van, én meg két napja részegen fetrengek. Nem
tudom van-e összefüggés, a mértéktelen ivás meg aközött, hogy már megint
eszembe jutottál és egy kicsit még mindig hiányzol.
Tudod az van, hogy nincs semmi. Semmi, amit el akarnék
mondani neked, mégis írom ezt, mint valami bolond, aki hangosan ordít, ám
minden szava értelmetlen.
One day baby….
Erről mindig te jutsz eszembe. Most meg kicsit azon
gondolkodom, hogy ha még itt lennél, az életemben és együtt ünnepelnénk, hogy
te is öregszel, mit is adhatnék neked. De semmi jó ötletem nincs. Mindent
odaadtam már, nincs mit mutatnom, nincs mit tanítanom, nem tudom még most se mi
kéne neked és nagy valószínűséggel ezért sem ünneplünk már együtt. Már nem
egyszerre ver a szívünk, már nem áll összeköttetésben a lelkünk már nem
egyszerre írjuk egymásnak ugyanazt és nem, már nem találjuk ki egymás
gondolatait. Mégis nyomot hagytál bennem és fel akarlak köszönteni.
Hogy miért?
Érdekes kérdés ez, amit magamnak teszek fel mindig és néha
elgondolkodom azon, hogy miért te vagy az egyik legelgondolkodtatóbb ember
számomra, annak ellenére is, hogy már nem vagy itt és talán soha nem is voltál.
A válasz pedig mindig ugyanaz marad. Szeretek írni mikor rád
gondolok és azokat a sorokat is szeretem, amiket rólad írok. Mindig több volt
benned, mint a többiekben, akiket elhagytam és mindig kevesebbet fejtettem meg,
mint amennyit akartam.
Őszinte leszek, még most is szeretlek, hisz egyszer a
barátom voltál és a legjobbkor csöppentél bele ebbe az életemnek hívott
káoszba. Annyi mindent mutattál és annyiszor nevettem veled, hogy csak hálát
érzek, mert kaptam az idődből. Az idődnél többet nem adhatsz.
Megérdemled, hogy néha rólad töprengjek, hogy néha eszembe
juss, hiányozz és szeresselek pár percig, majd tovább haladjak.
Tudom, hogy mindig vissza fogsz térni a fejembe, mint egy hívatlan
látogató, aki nem kopog soha, csak berúgja az ajtót, én meg köpni-nyelni nem
tudok majd egy jó percig és néha légszomjam is lesz, amit pálinkával oldok fel,
aztán bámulok bambán a romokra, amit magad mögött szoktál hagyni.
Tudod a katasztrófák után is mindig újraépítik a városokat,
az emberek visszaköltöznek, a virágok újra kinyílnak, a madarak megint
csivitelnek a napfényben és az emberek is mosolyogni fognak.
Nálam is ez van, de a hurrikán emlékét, mindig magamban
hordom. Ott van az elmémben, mikor meghallok egy dalt, mikor bemegyek egy
helyre, mikor meglátom, hogy pénteken megint lehet, hogy egy szórakozóhely két
külön termében fogunk tartózkodni és olyankor sosem tudom igazán, hogy annak
drukkolok-e, hogy lássalak vagy annak, hogy ne.
Ha látlak, biztos mosolyogni fogok. Ha nem, akkor is.
Ez a szép a történetünkben. Mosolygós, gondolkodós vége lett
és még sincs soha vége. Részemről nem.
Kicsi hurrikán, Isten éltessen még jó sokáig.
