Boldog szülinapot

Fotó: We heart it

Szülinapod van, én meg két napja részegen fetrengek. Nem tudom van-e összefüggés, a mértéktelen ivás meg aközött, hogy már megint eszembe jutottál és egy kicsit még mindig hiányzol.

Tudod az van, hogy nincs semmi. Semmi, amit el akarnék mondani neked, mégis írom ezt, mint valami bolond, aki hangosan ordít, ám minden szava értelmetlen. 

One day baby….

Erről mindig te jutsz eszembe. Most meg kicsit azon gondolkodom, hogy ha még itt lennél, az életemben és együtt ünnepelnénk, hogy te is öregszel, mit is adhatnék neked. De semmi jó ötletem nincs. Mindent odaadtam már, nincs mit mutatnom, nincs mit tanítanom, nem tudom még most se mi kéne neked és nagy valószínűséggel ezért sem ünneplünk már együtt. Már nem egyszerre ver a szívünk, már nem áll összeköttetésben a lelkünk már nem egyszerre írjuk egymásnak ugyanazt és nem, már nem találjuk ki egymás gondolatait. Mégis nyomot hagytál bennem és fel akarlak köszönteni. 

Hogy miért?

Érdekes kérdés ez, amit magamnak teszek fel mindig és néha elgondolkodom azon, hogy miért te vagy az egyik legelgondolkodtatóbb ember számomra, annak ellenére is, hogy már nem vagy itt és talán soha nem is voltál. 

A válasz pedig mindig ugyanaz marad. Szeretek írni mikor rád gondolok és azokat a sorokat is szeretem, amiket rólad írok. Mindig több volt benned, mint a többiekben, akiket elhagytam és mindig kevesebbet fejtettem meg, mint amennyit akartam. 

Őszinte leszek, még most is szeretlek, hisz egyszer a barátom voltál és a legjobbkor csöppentél bele ebbe az életemnek hívott káoszba. Annyi mindent mutattál és annyiszor nevettem veled, hogy csak hálát érzek, mert kaptam az idődből. Az idődnél többet nem adhatsz.

Megérdemled, hogy néha rólad töprengjek, hogy néha eszembe juss, hiányozz és szeresselek pár percig, majd tovább haladjak.

Tudom, hogy mindig vissza fogsz térni a fejembe, mint egy hívatlan látogató, aki nem kopog soha, csak berúgja az ajtót, én meg köpni-nyelni nem tudok majd egy jó percig és néha légszomjam is lesz, amit pálinkával oldok fel, aztán bámulok bambán a romokra, amit magad mögött szoktál hagyni.

Tudod a katasztrófák után is mindig újraépítik a városokat, az emberek visszaköltöznek, a virágok újra kinyílnak, a madarak megint csivitelnek a napfényben és az emberek is mosolyogni fognak.

Nálam is ez van, de a hurrikán emlékét, mindig magamban hordom. Ott van az elmémben, mikor meghallok egy dalt, mikor bemegyek egy helyre, mikor meglátom, hogy pénteken megint lehet, hogy egy szórakozóhely két külön termében fogunk tartózkodni és olyankor sosem tudom igazán, hogy annak drukkolok-e, hogy lássalak vagy annak, hogy ne. 

Ha látlak, biztos mosolyogni fogok. Ha nem, akkor is. 

Ez a szép a történetünkben. Mosolygós, gondolkodós vége lett és még sincs soha vége. Részemről nem. 

Kicsi hurrikán, Isten éltessen még jó sokáig.