És

Az van kérlek, hogy megint rád gondoltam. Pedig nem kellett volna. Mégse tudom irányítani, néha eszembe jutsz. Persze már nem olyan sokszor, mint régen. Akkor még a cigarettáról is beugrott, hogy most te kivel cigizel és hol. Igen, abban az időben, jobb esetben naponta 19-szer gondoltam rád. És akkor még jó napom volt.

Most is itt füstölög egy a kezemben. A hamutál mellett meg ott a bor.

És neked írok, bár nem olvasod szerencsére. És rólad. Meg magamról. Rólunk, bár már nincs olyan, hogy rólunk, mert nem vagyunk mi.

És értem én, hogy ennek így kellett lennie, meg, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek, de mégis néha merengek rajtad. Néha ilyen szentimentális szemétláda vagyok, olykor meg csak szemétláda, de csak szentimentális, soha. És azt is tudom, hogy ez nem baj. És azt is, hogy ez csak nekem nem baj. És azt is tudom, hogy és-sel nem kezdünk mondatot, mert ezt megtanították. És mégis…

Mert amíg van és, az olyan nekem, mintha folytathatnám a mondatot és a történetet, a történetünk, de nincs mi, ahogy ezt már megbeszéltük.

Már megint nem találom a sötétben a poharat, de nem kapcsolok lámpát, mert úgyis meglesz, elvégre téged is megtaláltalak.

Most, hogy visszaolvasom a sorokat, olyan ez, mintha egy régi szerető lennél vagy szerelem, de nem. Egyszerűen csak a részem voltál egykor és a máját se engedi el csak úgy az ember, akkor se, ha kap újat, anélkül biztos nem, hogy ne gondolna rá, hogy mi lett a régivel és milyen lenne az élete, ha még mindig volna, a része lenne. Majd talán eljön az a nap is, hogy a régi májamról írok majd, ha ennyi üveg bor meg sör fogy továbbra is a közelemben, mikor egyedül vagyok itthon, na meg akkor is, ha nem.

Talán egy újabb keresztre kéne gondolni, az örök életre vagy egy újra, de azok nem beszélnek hozzám, pedig te megtanítottál hallgatni, ők mégse értik, hogy most már készen állok arra, hogy figyeljek és hallgassak és ha kell segítsek. Neked nem tudtam. Túl sok voltál és mégis túl kevés. Hogy van ez? Nem értem. Rád nem figyeltem, nem értettem mit akarsz tőlem, mit kiabálsz meg azt se, hogy minek. Dumáltál és nem esett le, hogy ez most kétségbeesés és segítség kell neked, az meg végképp nem, hogy nekem kéne segítenem, mert nem hallgattam a csendet. Most meg hallgatom a csendet a többiekkel és értem és hallom és nyúlnék, de nem beszélnek és nem kellek. Felesleges lettem?

Hajnali 1 óra.

Itt ülök a sötétben a borommal, a cigimmel meg ezzel a hülye géppel és gépelek. Boldoggá tesz. Rég gépeltem ennyit, mint mostanában, ennyire ösztönösen, ennyire magától érthetődön. Mióta befejeztük a közös írást, sírást, kiabálást meg piálást.

Írói válságba kerültem. Tudod, egy darabig azt hittem, hogy ennyi volt. Többé nem fogok tudni írni semmit és most mégis. Talán, mert már nem gondolok rád és évek teltek el azóta, hogy egyedül írtam valamit hosszútávon. Persze cikket igen, alkottam, meg néhány összevisszaságot is, egy-két dologba bele is kaptam, de nem ment. Nem volt ihlet. Nem volt meg az érzés, hogy ezzel kelek és fekszem, nem volt kényszer. Talán még most sem érzem a kényszert és nem is kelek meg fekszem a fejemben kavargó dologgal, mert mellette még annyira sok dolog kavarog abban a légüres térben, na de mégis érzem, hogy valami kikívánkozik belőlem. Talán te.

Talán ki foglak hányni magamból, ahogy te a bort, a sört, a vodkát meg azt a sok gyógyszert hánytad ki magadból, míg én ültem a lakásodon, az akkori szerelmeddel beszélgetve és iszogatva, meg a macskátokat simogatva, várva rád, hogy induljunk már, mert arról volt szó, hogy megyünk. De nem mentünk. Nem tudtál mozogni, lefeküdtél pár órára, de tudtam, hogy szar alvó vagy és sejtettem., hogy egy óra múlva úgyis magadhoz térsz, ami meg is történt és akkor is segítségért kiáltottál, de nem értettem. Nem értettem, hogy: a valaki jöjjön ki velem hányni, mert félek, hogy meghalok, - azt jelenti, hogy én menjek ki veled és vigyázzak rád, mert kell a figyelem, amit a beszélgetőpartneremtől nem kaptál meg.  Elintézett annyival, hogy a remegő kezedbe nyomott egy tálat és elküldött aludni, hogy mi folytathassuk a diskurzust valamiről, amire már nem emlékszem. Csak rád emlékszem, meg arra, hogy kurva hamisan énekelsz és, hogy rohadt sok gyógyszert toltál magadba és még többet ittál, de elintéztem én is annyival, hogy ez vagy te. Úgyse tehetek semmit. Tévedtem. Vagy csak túl sokat képzelek akkor magamról, mikor azt hiszem, hogy szükséged volt rám?

Ez már nem derül ki.

Nem minden történetnek szép a vége, hiába kanyarítjuk ezt. Én meg nem arra születtem, hogy happy endeket véssek le, szóval nincs több happy end szerintem. Ahogy nálunk se lesz már soha, semmi happy. Csak end van.

Meg egy szúnyogcsípés a bokámon… 

Hogy is mondtad? 

Elmúlik...

És tényleg. 

És...