Waiting for love

Csönd van. Kedden még dübörgött a zene a fülembe. Mintha a dobhártyámban ragadtak volna a hangok. Hiába csuktam be a szemem, villództak hajnal kettőkor is a fények, pedig már vége volt. Véget ért, sötét volt és csend. Mégis a tomboló tömeg kellős közepén éreztem magam. Nem bírtam aludni.

Nem tudom, miért van ez. A Sziget ilyen hatással van rám. Kell egy bő hét mire feldolgozom, hogy erre az évre nincs tovább, hogy lassan jön az ősz és az eső. Kicsit elszomorít. Olyan gyorsan szalad az idő és nem tudom tartani a lépést. Persze néha megmakacsolom magam és azt mondom, hogy márpedig egy nap nekem akkor is 72 órából áll, ha az a hatalomnak nem tetszik, mire felmutatja az élet a középső ujját és kiüt négy napra egy jó kis betegséggel. Tényleg mindennek ára van.

Mégis azt kell mondjam jól alakult ám ez a nyár.

Ville és köztem újra fellobbant az a bizonyos szerelem.

Érdekes, pont Székesfehérváron, a koncert első tíz percében azt írtam az egyik barátnőmnek, fejcsóválva, hogy most szeretek ki belőle. Pocséknak hallottam, szenvedtem, rossz volt a hangosítás, lélekben megint valami teljesen másra készültem. Négy napig pörögtem, hogy végre megint, három éven belül harmadszorra látom és valamiért nem kábított el…

Pedig még hátul az öngyújtóm is ellopta. Igen volt szerencsém hozzá ennyire. Imádnivaló és rohadt szerény, a beszédhangja az valami hátborzongató és majdnem kitörtem a nyakam ülve ahogy felnéztem, hogy ki dörmög. Fél perc, ennyi járt, de nem ájultam el. Ez már valami, nem? :) A Holywood Rose-os srácoktól jobban kifeküdtem, de lehet a pálinka volt az oka, amit hoztak. Lényegtelen.

Vissza a szenvedéshez, ami azt eredményezte, hogy tizenöt perc után berobogtam a VIP sátorba, hogy adjanak valami töményet. Nem bírtam elviselni a HIM-et, miközben még a Lord-ra is sikerült tombolnom. Nem értettem miért. Ültem, bámultam a kivetítőt, cigiztem és kortyolgattam a whiskym, miközben próbáltam megtalálni a varázslatot. De nem volt sehol. Darálták a számokat, miközben átkoztam a hangosítót és nem értettem semmit.

Nosztalgiáztam, hogy ez a hang hányszor is nyugtatta meg a háborgó lelkem, milyen volt az utóbbi két koncert, hányszor üvöltött a fülemben a metrón, hányszor vigyorodtam el, mikor meghallottam a zenegépben és ha ő nincs, talán a bumerángom sem lett volna soha az életem része, ahogy az olvasóim 80%-a se lenne meg. Húsz percbe telt, mire rájöttem, hogy lehet itt már küzdeni kell, azért, hogy menjen a dolog köztünk a HIM-el. Visszaolvastam pont indulás előtt, hogy mit is írtam róluk tavaly.

Hideg.

És tényleg hideg volt, bár nem Székesfehérváron, de hideg volt mindenhol. Valaki csárdást járt a tömegben, valaki az első sorban, szó szerint feküdt és mozdulatlanul nézte a kivetítőt és én is hideg voltam, mert nem erre volt szükségem tőlük. Tavalyhoz képest még jobban kijött, hogy ők milyen higgadtak és nyugodtak, miközben én hajnal négykor aznap még tíz sráccal vedeltem a sátrunk előtt, sírva röhögve azon, ahogy felvilágosít minket pár vadidegen rosszarcú fickó a pornó történetéről. Kelt fel a nap, mikor még akusztikus gitár kíséret mellett jó hamisan Tankcsapda számokat énekeltünk, miközben fogtam a szülinapos barátnőm haját, mert túl sok volt neki a pálinka. És akkor megérkezett a két sátorszomszédom, akiből az egyik a kispárnám lett, a másik a jegyesem, mert VIP-ben nem volt sorban állás a sörért és megvilágosodtam, hogy fel kell állni és ki kell menni, vissza a tömegbe egy sörrel egy cigivel és meg kell vívni ezt a csatát és meg kell tanulnom őket azért szeretni, akik és nem azért, amit én várok tőlük.

Tehát két férfiember karon ragadva jött velem, minden tinin átgázolva, hogy na csakazaértis élvezni fogom én ezt a koncertet, ha a fene fenét, a kutya meg macskát eszik akkor is.

Bevált.

A hangosítás csodák csodájára valamennyire helyrejött, én meg néztem és imádtam őket. Talán kellően fel kellett paprikázni magam ahhoz előttük, hogy újra megértsem, engem lenyugtatnak és nem felpörgetnek. Ez nem egy zúzós rockbanda, soha nem is volt az. Soha többé nem lesz Ville pózer ribanc, ő többé nem fog dörmögni annyit a közönséghez, amennyit én várom, nem produkálja többé magát, csak énekel, aztán elmegy, mintha ott se lett volna. De azért tudod, hogy ott volt, mert hagy valamit benned, a lelked legmélyén: csöndet és hideget.

Otthagyja benned észak fagyosságát, akár negyven fokban is és nem olvadsz fel csak ha átnyargalsz Anna and the Barbies-ra. És hiába imádod Pásztor Annát meg a koncertjét, a HIM ott van a bőröd alatt. A többieket nem hozod haza, őt igen.

Két hét után, úgy, hogy minden nap ment tőlük valami, rájöttem, hogy megint szerelembe estem velük.

Szeretem az új dobosukat is és mindannyiukat, úgy ahogy vannak. Imádtam a setlist-et, ami nagyon megújult.

És most, hogy lassan vége van ennek a nyárnak is, béke van és csend és nem villognak a fények, ők maradtak bennem. Ők és az emberek, akik végigkísérték avagy végigkísértették a nyaram.

Mert vannak kísértetek is, akikre nem tudsz nem gondolni, mikor felhangzik egy Hiperkarma, egy HIM, egy Asaf Avidan vagy egy Intim Torna Illegal dal.

Meg akarom őket megint ölelni, hogy megnyugodjon a lelkem nyugtalanja. Csak egy ölelés kéne, egyetlen szó nélkül, hogy aztán tovább mehessek mosolyogva. Úgy mosolyogva, mint bent, a tomboló emberek közt, mikor eszembe jutottak.

Vajon megszabadulok tőlük valaha? Mármint a kísértetektől… Most ezen merengek, pedig már nem kéne semmin merengeni.

Talán.

(Nem akartam de valahogy megint minden a zenéről szólt ebben a bejegyzésben megint. Én meg rájöttem arra is, hogy brutálisan a muzsika körül forog az életem.)