Mivel sikerült Sziget után szépen lebetegednem (nem jó ötlet,
bokáig hideg vízben szaladgálni és tócsákba ugrálni, mint a gyerekek hajnal
háromkor, bármennyire is annak tűnik….) így jöjjön némi kis eszmefuttatás.
HIM koncert…
Ó már majdnem egy hónapja tartozom azzal, hogy írjak róluk,
de vártam a képekre, amik technikai okok miatt továbbra sem akarnak
rávarázsolódni a számítógépre, a fényképezőgépről, de még a héten minden
bizonnyal intézkedik az újság „agya” és első számú fotósa.
Nem titok, az egyik legjobban várt koncertem volt ebben az
évben, ahogy írtam már egyszer, nagyjából szülinapi ajándék is lett, hogy
eljöttek, bár csúsztak négy napot a bejelentéssel és tényleg nagyon vicces,
hogy szinte megéreztem, hogy jönnek, bár nem igazán bíztam benne, de csak
bejött na…
Írtam, hogy mit gondolok Afc-ről, már egyszer, sajnos a
véleményem nem változott meg. Szegény AFC Tominak brutálisan rossz hangja van,
így kénytelen voltam rögtönözni magamnak egy füldugót papírzsepiből, mert szeretem
a dobhártyáim és HIM előtt tényleg nem akartam komolyabb halláskárosodást
szenvedni. Egyszerűen nem áll össze és ezt nem kéne tovább erőltetni, ez a
véleményem és kész… Jobb lenne, ha mindenki azt csinálná, amihez ért. De nem
akarok rájuk több szót fecsérelni.
HIM…. HIM… HIM…
Szerelem, szerelem, szerelem, továbbra is hatalmas szerelem.
Bár a hangosítónak nem tudom mit dugnék
fel a hátsó régiójába, ugyanis botrány volt, hogy Ville nem kapott elég
hangerőt, de ennek ellenére megoldották a srácok. Mondtam, hogy nem a Park a
legjobb hely HIM koncertre… Nem véletlenül szállt el Linde gitárja se, máskor
tessék rám hallgatni….
Iszonyatosan tetszett, hogy Ville beszélt, oké, nem sokat,
de mégis, Bécsben két szót, ha mondott, tetszett, hogy többször is visszajöttek
az osztrák bulin szó szerint lemenekült a színpadról, amint kiénekelte az utolsó
hangot és tetszett, hogy ők is nagyon élvezték a bulit, legalábbis nekem úgy
tűnt.
Azt hiszem kárpótolva lettünk a 12 év távollétért, minden
tökéletesen rendben volt, de ők már tényleg tipikusan az a banda, ahol érzed a
három lépés távolságot. Nem zavaró, de mégis van bennük valami hidegség, ami
régen nem volt ott. Kicsit sajnálom, hogy 12 éve nem voltam HIM bulin, de akkor
még csak 12 voltam, a csapból is Ville Valo és bandája folyt én éppen ezért
utáltam őket és hiába akart apa kivinni a Szigetre akkor, azt mondtam, hogy
előbb lövöm le magam, minthogy a díszmajom koncertjére menjek. Hogy
megváltozott azóta minden, igaz? Pedig akkor még nem volt bennük ez a minimális
ridegség se, ami mint mondtam tényleg nem igazán zavaró, hisz el kell fogadni,
hogy ők már nagyok, felnőttek, nem huszonéves rocksztár fejjel állnak a
színpadon, a karrierjük csúcsán, hanem szinte mind családapaként lép fel,
családos emberként, már nem rázzák úgy a seggük, mint rég, nem sört vedelnek a
színpadon, nem lóbálnak bugyit és melltartót sehol és kicsit meg is őszültek
mind. Ville túl van a rehabon és azt hiszem tudatosan figyel rá, hogy ne essen
vissza, már nem marhulnak annyit, kiélték magukat, megnyugodtak és talán az én
24 éves őrjöngésem pont ez zavarja.
Azt hiszem most vagyok életem azon szakaszába, amikor bizonyos
embereknél érzem, hogy 14 év korkülönbség sok. Ők közelednek a negyvenhez én
meg itt tombolok, még betegen is úgy pörgök, mint egy búgócsiga, értem őket,
tisztelem őket, szeretem őket, de jelen pillanatomban nem tudok a belőlük áradó
nyugalommal, rutinnal mit kezdeni. Nekem most igenis a lázadók kellenek, akkor
is, ha a HIM örök szerelem marad, amíg csak élek és egyszer tudom, hogy ha
visszagondolok erre koncertre értékelni
fogom a hideget, és, hogy nem törtek gitárok. De talán mindig is ezt szerettem
bennük, ha jobban belegondolok. Ha ideges vagyok, ha mérges, ha szomorú, ha
fáradt, egyszerűen csak rányomok egy számukra és máris elmúlik az egész. A
dalaikat rengeteg emlékkel tudom összekapcsolni, van, ami fájó és van, amin már
csak mosolygok, de azt hiszem, most nem akarok senkire és semmire emlékezni.
Most boldog vagyok. Nagyon boldog. Ez a koncert is egy feledhetetlen emlék
lesz, egy feledhetetlen kapoccsal és feledhetetlen sokadszori „szakítással”.
Sors keze.
Remélem tényleg érzitek, hogy imádtam a koncertet, még akkor
is ha nem áradozok róla. Egyszerűen nem lehet. Aki ott volt tudja, hogy ők
mások mint bármelyik másik banda és, akik koncertfüggők, mint én azok tudják,
hogy őket senkihez sem lehet hasonlítani, ez pedig így van rendjén. Egyediek,
különlegesek és mindig helyük lesz az életemben.Ville hangja eszméletlen, továbbra is ő a földkerekség legeslegjobb énekese de azt a ronda sapkát valaki lopja már el tőle és égesse el könyörgöm. Elhamarkodott kijelentés talán, de az év 2. legjobb koncertje eddig és a Placebo tényleg csak egy icuripicuri hajszállal előzi meg őket.
Tudom továbbra is elfogult vagyok, de a helyzet az, hogy az is maradok velük örökre. Mert szeretem amit csinálnak, szeretem, hogy intelligensen csinálják, szeretem a méla búskomorságukat és azt is, hogy a Villével készült interjúkon azért mégis sikerült halálra nevetnem magam, mert ott van még benne az a csínytalan kiskölyök, aki volt, annak ellenére is, hogy sokszor ezt nagyon jól leplezi. Imádom továbbra is, hogy ők egy csapat és remélem tényleg élvezték a bulit, tehát visszajönnek. Azt hiszem mi, mint közönség mindent megtettünk e nemes cél érdekében és ha csak a közelbe jönnek már akkor is tuti, hogy veszem a jegyet, mert őket tartom továbbra is a legjobb bandának, akkor is, ha idén Brian egy picit tényleg lenyomta a zöld szemű ördögöt.
Köszönöm!
VálaszTörlés