Halihó legeslegjobbak!
Tudom, tudom megint eltűntem, de már nem keresek
kifogásokat. Egyszerűen most így alakulnak a dolgok, bekebeleztek a rohanós
hétköznapok és a még rohanósabb hétvégék.
Néha azt hiszem kettő is kevés lenne belőlem, aztán rájövök,
hogy sokszor még az egy is sok(k).
Hogy mit is csinálok? Huh…. Első és legfontosabb program,
hogy iszom és koncertekre járok. Durván hangzik igaz? Azért annyira nem vészes
a helyzet, vagy lehet, hogy még a tagadás fázisában járok és nem merem
bevallani, hogy túlzásokba esek, jelen pillanatban viszont ez lényegtelen, mert
élvezem és nem érdekel.
Másodsorban fotózásokat szervezek és dolgozom, gatyába kell
rázni az újságot, ami most ilyen furcsa kis fázisban van. Tudtam persze, hogy
nem lesz könnyű, de azért arra nem számítottam, hogy arra se marad időm, hogy
levegőt vegyek. Igen, most a Más nézőpont a kisbabám/kisbabánk, ami immár
elmúlt egy hónapos, de még mindig fel kell kelni hozzá éjszaka és három
óránként baja van, ráadásul a segítségül hívott „nagyszülők” azaz az íróim se
könnyítek meg sokszor a helyzetet, sőt inkább tovább rontanak rajta. Macerás és
bele se akarok gondolni milyen lehet egy igazi gyerekkel. Drága szülők minden
tiszteletem a tiétek, valószínűleg ha az én gyerekem élő gyerek lennek, már nem
lenne. Jobb esetbe lepasszoltam volna, rosszabba meg megölöm…
Aztán holnaptól itt a Sziget, amire totálisan rá vagyok
gerjedve, tényleg olyan, mintha az egészet nekem találták volna ki. Még most se
hiszem el, hogy már csak egy nap és elkezdődik a nyár talán legőrültebb hete.
Mintha nyaralni mennék, pedig hát mostanság sűrűn vagyok alig pár száz méterre
az Óbudai-szigettől, ugyanis a legjobb barátom kb. mellette lakik, szóval nem
értem miért vagyok ennyire izgatott, nem az első fesztiválom, nem az első
Szigetem, mégis valahogy rá vagyok kattanva. Talán a Placebo hatása… Az első
koncertjüket még azóta se sikerült feldolgoznom, kíváncsi vagyok a másodikkal
is így járok-e. Oké, természetesen nem csak ők érdekelnek, de nem titok, hogy ha csak egy koncertet nézhetnék meg a 7 napos bérletemmel, akkor az egyértelműen Brian baby, cuki Stefan és kicsi ám igencsak dögös Sunshine koncertje lenne. Néha azt hiszem, hogy 24 évesen még mindig el van veszve bennem egy tinipicsa rajongása és nem sikerül kinőnöm talán soha, de az fix, hogy rossz korba születtem, mert ha a 60-as, 70-es évek környékén vagyok 24, akkor tuti groupienak álltam volna... Bár akkor a kontinens se stimmelne.... Na mindegy, ez van ebből kell kihozni a legjobbat.
De hát lehet őket nem imádni????
Persze tudom, hogy lehet megint el fogunk ázni (érdekes év
ez, eddig soha egy koncertemen se esett az eső, idén meg már meg se tudom
számolni, hányról mentem haza vagy vissza a sátramba úgy, hogy csak egy
tusfürdő kellett volna ahhoz, hogy ne kelljen zuhanyoznom) de akit zavar az eső
az bolond. Találtam egy jó képet, ami azt hirdette, hogy fesztiválozni azért
megy az ember, hogy elázzon vagy így vagy úgyabbul… Csak egyetérteni tudok
ezzel. Persze a legfontosabb dolgot, amit a Voltos bejegyzésnél írtam is nem
találom, szóval holnap még mielőtt elindulunk tuti be kell szereznem egy
hatalmas tubus kézfertőtlenítőt, mert azzal ugye akármit túlél egy
fesztiválozó. A többi meg totálisan nem számít, ha Csodaországban vagy. Mert a
Sziget felér tényleg Csodaországgal.
Sokat mondogattam, hogy pont erről a fesztiválról írtam a
szakdogám, így tényleg közel áll hozzám,
de mikor kutattam hozzá az anyagokat találtam egy csodás idézetet, ami azt
hiszem tényleg mindent elmond és ezt most veletek is megosztom ám:
„Van a Szigetnek egy nehezen
megfogható bája, ami minden évben magával ragadja az embert. Ez valószínűleg
annak is köszönhető, hogy le tudja vetkőzni a mindenkori kis magyar valóságot.
Mert amíg a Duna két partján húszévnyi fordulat (értsd: forgolódás) után sem
képes felnőni egy valamirevaló társadalom, addig a Sziget már az első években
megelőlegezte ezt nekünk. Nem kellett paprika és Lánchíd ahhoz, hogy pozitív
képet sugározzon az országról; többet adott, mint amit ígért, és megpróbálta
megtanítani, hogy a tolerancia szó jelentése árnyaltabb, mint az „elviselés”.
Miközben őszintén csápoltunk gyerekkorunk hőn utált előadóira, megértettük,
hogyan lehet és kell tömegben is önmagunk maradni.”
Szóval alig várom…. Ti mentek ki???
Nem mellékesen vörös lettem vagyis inkább vöröses,
lecseréltem a szőkét egy időre, de csak színezni mertem szóval majd kikopik (micsoda
lényeges info) és sikerült megszabadulnom pár energiavámpírtól is, de ebbe nem
mennék bele, mert majd egy következő bejegyzésben írok ilyesmiről.
Most ismét búcsúzom, megpróbálom kipihenni a tegnap esti
Parkos HS7--es dorbézolást, a héten tuti nem leszek, de úgyis visszatérek, ezt
vehetitek fenyegetésnek is.
Millió puszi
Én, én mindig csak én…..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése