Budapest, Budapest de csodás

Mint tudjátok, nem csak az írásba vagyok szerelmes, van még rajta kívül pár olyan dolog az életembe, amikért megdöbbentően rajongok és képtelen vagyok kiábrándulni belőlük, bármi történjék is.

                Az egyik az én gyönyörű városom, ami 24 éve otthont ad nekem: Budapest.

                Tudom, tudom sokaknak félelmetes és nem igazán az jut eszükbe róla, hogy mennyire lélegzetelállító is, én mégse tudok rá másképp gondolni. Minden zegét zugát szeretem úgy, ahogy van. Talán kissé beteges, de még az éjszaka kihalt vagy épp hajléktalanokkal teli, ürülékszagtól bűzlő aluljárókat is imádom. Mindenki azt mondja, hogy veszélyes a mi drága fővárosunk, de ezek szerint én hatalmas mázlista vagyok, mert soha, de soha nem volt semmi olyan szituáció az életemben, amivel ezt alátámaszthatnám, pedig könnyedén sétálok végig hajnal kettőkor a nyugati aluljárón is, egyedül, ha kell és sose éreztem úgy, hogy félnem kéne.

                 A legfurcsább és legfrissebb sztori mégis tegnap estéről van, amikor fél kettőkor (újságoztam az én drága barátommal és megünnepeltük egy-egy sörrel, hogy az írásbelijeim közül a legrosszabb 75% lett a legjobb meg 96%) hazafelé az Árpád-hídnál leálltam cipőt kötni (soha, de soha vegyetek kilométer hosszú cipőfűzős bakancsot, csak a baj van vele….) Más talán halálra rémült volna a felém közelítő, hajléktalan, roma származású nőtől, de én valahogy sosem tartottam őket félelmetesnek, szóval kötögettem tovább a cipellőm, miközben zenét hallgattam. Csak kisebb fáziskéséssel sikerült észrevenni, hogy beszél hozzám, így legalább a fél fülesem kiszedtem, hogy értsem is miről van szó.

                 És itt jön a döbbenet része a dolognak, mert talán kicsit megmagyarázza, hogy miért is imádom ezt a várost ennyire.

                Közölte, hogy jön pár részeg szintén kisebbségi fiatal az út túl végén, akik szeretnek kötözködni, szóval beszélget velem, amíg meg nem érkezik az éjszakaim, hogy belém ne kössenek. Kicsit leesett az állam, mert vagy hülye vagyok, vagy bátor én nem tudom, de ezek engem sose érdekeltek, mégis annyira kedves volt a nő, aki annak ellenére, hogy hajléktalan nem volt büdös, részeg és munkából tartott a szállója felé, hogy végig vigyorogtam az egészet és a másik fülesem is kiszedtem, hogy teljesen rá tudjak figyelni. A fiatalok, akikről beszélt idő közben megérkeztek és már messziről lehetett hallani a megállapítást, hogy cigánnyal vagyok, így szó nélkül vonultak el, de egy szembe jövő kiscsajnak tényleg beszólt az egyik.

                Közbe jött egy másik forma, akiről felvilágosított a beszélgetőpartnerem, hogy csak megjátssza, hogy matta részeg, mert így rabolja ki az embereket, szóval ha máskor arra járok, ne menjek a közelébe.

                 Megérkezett a buszom, én meg elmentem, de most is furcsa a dolog, hisz ki gondolná, hogy hajnal fél kettőkor a kihalt utcán ilyen furcsa kis forgatagba botlik az ember, ahol bizonyos szempontból megdőlnek a sztereotípiák?

                 A lényeg, hogy ez nem az első és nagyon remélem nem is az utolsó ilyen eset, hogy sikerül teljesen véletlenül ennyire emberi emberbe botlanom.

                 Nem tudom mennyire jött ki, de ezt szeretem a legjobban pestben. Színes és mindig él, lüktet. A színessel persze nem a bőrszínek változatosságára célzok, mert szerintem tök lényegtelen, teljesen megfér mindenki egymás mellett, én meg már csak tudom, mert pár méterre van tőlem egy koli, amiben csak külföldi egyetemisták laknak (indiai, finn, lengyel, kolumbiai, spanyol, cseh, dél-afrikai, minden van, mi szem szájnak ingere, bár a finnekre haragszom, mert a boltból tálcával hordják el a kedvenc söröm és sokszor nekem nem marad ejnye ejnye….)

                 A lényeg, hogy aki itt lakik nézzen körbe, aki idejön, ne azt lássa, hogy koszos, hanem azt, hogy gyönyörű, barátságos és pezsgő. Szeressetek bele ti is, mert ennél gyönyörűbb főváros szerintem a világon nincs, bár én lehet elfogult vagyok….

                Nektek van valami sztoritok?