Mi újság?

Szerintem mindenki tudja, azok közül, akik olvassák az írásaim, meg fent vannak azon a bizonyos közösségi oldalon, hogy az időm nagy részét mostanában egy készülő online újság összerakása teszi ki.

Mivel most már tényleg indulunk lassan (ha minden igaz két hét még), így írok nektek egy kicsit a dologról.

Hogy mi is kell egy online újsághoz?

Alapjáraton egy ötlet, ami egy sörözés alkalmával, ki is pattant a fejemből. Oké, őszintén bevallom, most, hogy lassan végzek az iskolával rájöttem, hogy gőzöm sincs mi lesz velem, ha tényleg felnőttként kell viselkednem és ettől egy kicsit bepánikoltam.

Már 14 évesen is ijedeztem mikor el kellett dönteni, hogy hova is menjek tovább az általános iskola után. Lényegét tekintve csukott szemmel böktem a kék könyvben, mert gőzöm se volt arról, hogy szakács, autószerelő, tudós vagy titkárnő akarok-e lenni. Az álomszakmákból, mint karácsonyfa díszítő, gazdag, felnőtt, stb. meg nem lehetett választani, bár a döntésem nem bántam meg, akkor se, ha csak egy hirtelen jött ötlet miatt is választottam ki, az ország akkor 8. legjobb középsuliját. Imádtam, de most ez lényegtelen is, elvégre nem az önéletrajzom írom, azt majd akkor, ha híres leszek (ha-ha-ha).

Na de öt évre rá (nyelvi előkészítő osztályos voltam, nem buktam  :P) se lett jobb a helyzet. Bevallom őszintén egyetemet úgy választottam, hogy Pestről sehova (pedig felvételiztem Kaposvárra is, ahová le kellett mennem, de halálra is rémültem, hogy este tíz után sehol egy ember, aki elmondaná, hogy is jutok el A-ból B-be, szóval gyorsan sorrendet cseréltem, amint hazaértem, mert rájöttem, hogy én ott meghalnék, akármilyen gyönyörű város is). Szakra meg úgy böktem, hogy az volt a fő szempontom, hogy soha a büdös életbe ne legyen matek órám, mert én meg a matek, hát sose voltunk jóban.  Közbe ugye jártam OKJ-s tanfolyamokra, mert minden akarok lenni, igen még akasztott ember is, szóval sikerült felhalmoznom pár gyújtósnak való papírt.

A lényeg a lényegben, hogy időközben rájöttem, hogy tényleg imádok írni, viszont ha megmondják, hogy mit csináljak, az úgy már egy cseppet problémásabb. Erre az újságíró suli padjában ülve döbbentem rá, de hát a problémamegoldó képességeim mindig is elég jók voltak, így gyorsan fel is merült bennem, hogy a legkönnyebb megoldás az lesz, ha a magam ura leszek.

Na jah…. Gondoltam én…. Én naiv, buta, tudatlan, szőke liba. Azóta őszülök is, maradtam volna inkább az eredeti tervnél miszerint vallást alapítok, elvégre a papok nem éheznek, sok dolguk nincs és semmiért nem lehet számon kérni őket, elvégre mindenre mondhatják, hogy Isten akarata kifürkészhetetlen vagy mi…. (Pogány vagyok vállalom, de ezzel senkit nem akarok megsérteni, szóval ha valaki a szívére vette a dolgot, attól ezúton is elnézést).

A kis kitérő után, el is érkeztünk addig a bizonyos estéig, amikor is, a legeslegjobb barátommal leültünk lazítani és mivel a törzshelyünk szerintem egy elég kreatív környezet, elkezdtem neki ecsetelni, hogy de jó is lenne egy ilyen oldal, ahol én írnék, ő fotózna (mert az én drága barátom az egyik legtehetségesebb amatőr fotós, akivel eddig találkoztam és ezt most minden elfogultság nélkül állíthatom) és ha összejönne, akkor akár nagyon össze is jöhetne, ha meg nem hát akkor sincs semmi, mert már „szerelemből” is megéri csinálni.

Újra meg kellett állapítanom, egy következő kör whisky vagy sör, vagy franc tudja már mi után, hogy nem véletlenül ő az én jobbik felem, hisz azonnal nekiálltunk ötletelni, mit lehetne, mit kéne, hogyan és mikor és mire berúgtunk, az oldalunk fejben össze is állt.

Én tudtam kiket akarok rávenni arra, hogy írjanak majd hozzánk, ő tudta, hogyan szerkessze meg az oldalt és kb. miket akar fotózni és lett vagy ezer témánk is, amiket boncolgatni akarunk a későbbiekben.

De persze minden ötlet után jön egy elbizonytalanodós fázis, így pár hozzánk közel állónak előadtuk, hogy mit is tervezünk. A furcsasága a dolognak az, hogy kapásból mindenki bólogatni és vigyorogni kezdett, hogy ez jó, ez kell, hogy segítenek ha kell, hogy csináljuk meg, így pedig nem volt több kérdés. Ha csak azok olvassák majd, akik ismernek minket, már az is poén lesz.

Belevágtunk, totál vakon, egyszerűen csak ugrottunk, mert annyira fellelkesedtünk, hogy nem is gondolkodtunk semmin. Na de ugrás közben, jönnek az ütések. Nekicsapódsz egy kőnek, egy faágnak, egy sziklának miközben zuhansz és elég gyorsan rájöttünk, hogy na, ez azért mégse lesz olyan könnyű. A kedvünk viszont nem szegte semmi.

Hogy ez minek köszönhető nem tudom….

Talán annak, hogy a drága barátom tudja, amit én nem tudok, én meg tudom azt, amit ő nem tud, így viszonylag könnyen áthidaltuk a problémák nagy részét, de ehhez idő kellett, hát ezért is ülünk a dolgokon már négy hónapja. Hol technikai probléma bukkant fel, mikor elkezdtük szerkeszteni az egészet, hol utána kellett nézni annak, hogy is vannak a jogszabályok, aztán rájöttünk, hogy bizonyos képekhez kéne modell, de nincs túl sok pénzünk, csóró egyetemistaként és ott van az is, hogy mindkettőnknek van élete és egy rakat dolga, szóval időt is kellett szánnunk minderre, ami nem könnyű.

Őszintén nem győzök elég hálás lenni azoknak, akik támogattak és támogatnak minket. Az egyik kedves barátunk vállalta, hogy modellt áll nekünk az induló fotósorozathoz ingyen és bérmentve, folyamatosan hozták az ismerősök a témákat, hogy miről is írjunk és ők kikkel tudnak minket összehozni, szóval drágáim, nektek hatalmas KÖSZÖNET, mert nélkületek még lehet, hogy most se lennénk sehol.

Az újságíró suliban, sikerült összeismerkednem pár igazán tehetséges emberrel vagy sokkal inkább művésszel, akiknek nagyon különleges látásmódjuk van és van olyan mákom, hogy a két véleményem szerint legtehetségesebb személyt immár a barátomnak mondhatom, így nem volt kérdés, hogy írnak-e hozzánk cikkeket.

Elkészült egy fotósorozat is, meg jó pár különleges kép, amiket ha megnyitjuk az oldalt ti is láthattok majd. A modellünk előtt le a kalappal, tizenórás műszak után képes volt hajnal fél négyig dolgozni velünk, de azt hiszem a végeredményre ő is büszke, ahogy mi is.

Közel sem tartunk a végén, hisz most az indulással jön majd a neheze a dolognak. Tartani a tempót három íróval, egy fotóssal és kismillió dologgal a nyakunkban nem lesz könnyű, de azt hiszem megoldjuk.

Ez az újság a mi gyerekünk és tényleg úgy is viselkedik. Néha hisztizik, néha örömet okoz, néha bosszúságot, néha babusgatni kell, néha nevelni, de a miénk, mi vállaltuk és szeretjük már most, úgy is, hogy még meg sem mutattuk senkinek.

Per pillanat hihetetlenül izgatott vagyok és rengeteget dolgozom vele, hogy a mi még kissé csúf és tudatlan babánk az indulásra sikerüljön szépen gatyába rázni.

Mindenképp fogok írni róla még egy bejegyzést a közeljövőben, amiben elmesélem mivel is fogunk foglalkozni, talán mutatok nektek pár elkészült képet is, hogy fokozzam az izgalmakat és nagyon remélem ti is részei akartok lenni ennek az egésznek, ahogy eddig is mindennek, amibe belerángattalak titeket.